Gondolom minden hiphop kedvelővel elő szokott fordulni néhanapján, hogy fásultnak érzi a kedvenc zenéit. Nem igazán indulsz be egy friss ütemre, vokálra, riffre, már ha akad egyáltalán friss cucc a sok ujjgyakorlatos iparosmunka között. A régi nagyok közben átsodródtak a himnuszból a napi megszokás kategóriába úgy, hogy észre sem vetted. Is hiphop dead? Vagy inkább benned halt meg valami út közben? Azért mielőtt könnyekkel küszködve kidobnád az ablakon a hangfalaid, jusson eszedbe, hogy a mainstream spanyolajkú rap rajongói sokkal nagyobb szopóágon vannak, mint te, mivel szerencsétlenek ugyanarra a húsz számra vannak ítélve a francia focivébé óta, és azért idővel az ilyesféle oldschoolság átcsap tutyimutyiságba.
Amennyiben a mainstream spanyolajkú rap rajongója volnék, most nagyon igyekeznék kifelé nem mutatni afelett érzett keserűségem, hogy az olyan ránézésre szerethető hispán srácok, mint a The Armada, olyan enervált zenét csinálnak, amilyet. Mindez idáig nem is lenne feltétlenül baj, ha mindeközben a neten fellelhető kézi kamerás videóikban nem minduntalan a mexikói határról beszélnének, illetve a tagok MySpace profiljaik háromszavas zenei önmeghatározásainál nem átalkodnának a hardcore és a regional mexican kifejezéseket prioritásban magukra aggatni. A Downtime album ugyanis, mint ahogy általában véve az egész formáció, a Cypress Hill és Delinquent Habits fémjelezte, farkastörvények uralta Los Angeles-i spanyoltelepek imázsához mérten meglehetősen petyhüdt. Pedig tényleg megpróbálnak kemények lenni.
A dobokon érződik, hogy adrenalin-túlfűtött péntek éjszakákra lettek szabva. Nem túl bonyolultak, de ütnek, jó sok a zongora felettük (Straight Hip Hop, Back It Up), mélyláda legyen a talpán, aki feltekerve bírja őket. A legzavaróbb tényező azonban, ami miatt nem tud magával ragadni ez a lemez, az, hogy hiába kevert ki a házon belüli beatmaker olykor működő és rendeltetésnek megfelelően katartikus instrumentálokat (That’s Wassup, The Jump Off), az mc-k flowja olyan, mintha Andersent mesélnének a gyermekeiknek. Az importzenékbe (a Gunz Still Hot és az Affirmative Action szövegei alatt 8-10 éves slágerek csendülnek fel) is csupán a közreműködők visznek bele lelket, de az egyébként remek Planet Asia sem karrierje csúcspontjaként fog visszaemlékezni a Hard 2 Manage-es vendégszereplésére.
Érdekességképpen (de az is lehet, hogy törvényszerűen), a csapat az után tudott jó zenéket gyártani, hogy bénán kitombolta magát. A Keep It Moving fő samplere, ami széteffektezése előtti életében talán elektromos gitárminta lehetett, cseng annyira jól, hogy elviszi a hátán az egész számot, mi több, a srácok sem hergelik magukat állami fekvenyomó bajnoksági állapotra, ami meglepően jól áll nekik. Az I’ve Been pedig egyöntetűen az album legjobb zenéje. A töprengésre sarkalló, ám lendületessége végett nem bedepiző alapra ügyesen kapcsolódnak rá a szövegek, a tagok fentebb taglalt sztorizása itt előnyükre válik.
The Armada – I’ve Been
A The Armada mindent összegezve adott tehát jeleket arról, hogy tud jó hiphopot is csinálni. Pár évet érnek még zeneileg, szövegileg és emberileg, rátalálnak az egyensúlyra aközött, hogy mikor kell ököllel, és mikor kell ésszel megoldani versszakokat, és rögtön értékes tagjai lesznek a hiphop szcénának. Ha viszont nem teszik mindezeket helyre, akkor csakhamar fel fogja őket perzselni a kínzó Dél-Kalifornia-i nap.
Linkek: