Lassan érdemes lenne egy komolyabb értekezés erejéig belemenni, hogy mekkora hatással is vannak az Apple hirdetések a világ könnyűzenei kultúrájára, avagy már egyértelműen kitörési lehetőség egy iPod reklám zenéjét adni. Egyelőre ezt elhalogatom máskorra, viszont itt egy újabb zenekar, aki az almának köszönheti a sikert, és megint csak örülhetünk, mert az Asteroids Galaxy Tour világraszólóan cuki muzsikáját kihagyni vétek lenne. Egy alulról egyéves dán, saját bevallása szerint pszichedelikus popot játszó zenekar, ami egy pillanat alatt belopja magát a szívedbe.
Visszatérve egy pillanatra az Apple témára, az van, hogy hiába nem szeretjük a ránk erőltetett, nagyvállalati eszközökkel ízlést formáló marketinget, mégis meg kell hajolni a nagy alma előtt, mert amit ezek a reklámok kitermeltek már zene terén, azt nem lehet nem elismerni. El tudom képzelni, hogy külön csapat van a cégnél, aki csak azzal foglalkozik, hogy első kislemezes vagy az alatt tartó bandákat kutat fel a világ legeldugottabb pontjain (a zimbabwei alter rock is előjön előbb-utóbb, fogadjunk), és jól csinálják. Az Asteroids Galaxy Tournak például még egy darab megjelenése nem volt tavaly szeptember előtt, amikor egyszerre indult el egy iPod reklám az Around The Bend című számukkal, és jelent meg a Sun Ain’t Shining No More single formátumban. Tekintve, hogy egyik dal fülbemászóbb, mint a másik, a minimális hangzóanyag hamar albumszerződést hozott a konyhára, és idén áprilisra ki is lett tűzve a debüt nagylemez dátuma.
The Asteroids Galaxy Tour – The Golden Age
Az előző mondatból kiderülhet, hogy a promók hamar landoltak, kell még az albumra várni két hónapot, de nem baj, harangozzunk csak jó előre, elég sok hallgatnivaló van a MySpace-en és a YouTube-on, lehet rajongani, és várni azt a lemezt. A Fruit néven megjelenő album (amilyen című szám egyébként nem szerepel rajta) ugyanis annyira belopja magát az ember szívébe, hogy aztán el se nagyon akarja engedni. A zene egy őszinte jókedvet árasztó, habkönnyű pop muzsika, ami nem úgy súlytalan, mint egy Britney, és nem úgy idétlen, mint egy Ting Tings, hanem a számoknak van szövege, mondanivalója, önfeledt fütyörészést követelő dallama, de nincs úgy túlbonyolítva az egész, hogy az ember ne tudja simán kiválasztani a kedvenc dalát két hallgatás után, és harmadszorra már singalong módban nyomhatja végig a lemezt.
Van egy olyan érzésem az Asteroids hallgatása közben, mintha ezt már hallottam volna korábban. Ez a gitáros-dobos-elektronikus, néhol trombitás-vonós sound, ezzel az imádnivalóan életrevaló, egészségtől kicsattanó lányhanggal az egyik legelemibb kultpop recept, és ha erőltetem az emlékezést, a Cardigans jut először eszembe. A szőke, édes hangú énekesnő, az intelligens, mégis könnyen emészthető dallamok talán valami skandináv rokonság okán genetikailag adottak mindkét formációban, de az Asteroids néha elnyúlik erre-arra, egyszer egy kicsit reggae-dub vagy épp swing beütés éri, de ez pont annyira tesz jót, mint amennyire színezi az összképet. Az év eddigi leginkább gügyögni való poplemeze, és persze hogy ötös.