Közben 2002 és 2003 között kiadtak egy hétszámos EP-t, ahol jelen album két dala is szerepelt – persze akkor még más formában. Némileg előre is vetítette ez az EP és a 2003-as album lágyabb hangzása azt, amit jelen kiadványon hallani fogunk. Kellemes zongoratémával indít a To Build A Home, párosulva Patrick Watson visszafogott énekével. A már emlegetett előző anyagot ismerőknek nem lehet annyira fura, de mégis feltünő, hogy a ritmusszekció most kevesebbet szerepel a lemezen. Így csalódhatnak azok, akik az Every Day-el szerették meg igazán a zenekart, ugyanis itt nem fordulnak elő drum’n’bass-be hajló ütemváltások, vagy lüktető ritmusok. Nyugalom, kérem szépen. Azt hiszem így kell downtempo-t játszani 2007-ben.

A lemezt folytatva ismét egy énekkel megtámogatott szerzeményt hallhatunk. Fontella Bass gyönyörű dallamai kellemesen épülnek rá az akusztikus gitárra és a pihentető ritmusra. Az ének jelenléte azért tűnhet szokatlannak, mert Cinematicék általánosságban véve vokál nélküli dalokat írnak – bár már voltak közreműködések az Every Day-en is. Egyébként ez volt az az egyik dal, amelyet a rajongók már hallhattak a Horizon-on, ám ott kevésbé erőteljes vokállal és dobbal. A Child Song már nem folytatja ezt az irányt, itt csak egyetlen női dúdolás van, valamint jelen esetben a zenei alap is inkább egy könnyedebb jazz szerzeményre hasonlít. Itt kell megjegyeznem, hogy ettől a ponttól számomra a lemez egésze kissé összefolyik. Nem a lemezösszetétel hibája, csak nehezebb különválasztani a dalokat egymástól, melyek mind erős atmoszférával bírnak. Ez elsősorban akkor szúr szemet, mikor több akusztikus szerzemény követi egymást. Teljesen a Familiar Ground-ot idéző tétel a Music Box, melyben nem más énekel, mint Lou Rhodes a Lamb-ből, aki még a későbbiek során egy dalban újra feltűnik.

Egy átvezetőt (Prelude) követve jön a pörgősebb, újfent az Every Day-t idéző As The Stars Fall, ahol végre teret kap az elektronika – még ha minimálisan is. Az Into You is tökéletesen beleillik az eddigi sorba: akusztikus gitár aláfestése, valamint Peter Watson éneke adja a szerzemény gerincét, mely talán megunhatónak tűnhet az eddigiek fényében, ám mégsem az. A hangulat csakugyan magával ragad, mint ahogyan a Ma Fleur is. A címadó dal (Ma Fleur) egy érdekesebb szerzemény, itt ugyanis – végre először – feltűnik több fúvós hangszer, és ezek adják az egész alapját. Kicsit a klasszikusabb jazz zenekarokat idézi számomra ez a tétel. A lemezt záró három szám teljes egészében egy egységet alkot a hallgatás során: a Breathe, melyet az előzetesek alapján már ismerhettünk, a That Home, mely a To Build A Home egy rövidített változata, más szöveggel. A záró tétel, a Time And Space, melyen ismét Lou Rhodes énekel. Ez a dal már lényegesen eltér a Horizon-féle Time And Space-től, hiszen hossza a kilenc percet is megközelíti. Azt hiszem, ez a dal jellemzi legtökéletesebben a lemezt: egy szál akusztikus gitár, gyönyörű vonósok, halk csilingelések, és Lou Rhodes törékeny éneke. Tökéletes lezárás egy ilyen lemezhez.

A zenekar azt hiszem elérte célját, hiszen egy érzelemgazdag, atmoszférikus albumot készítettek. Minden hangszer a helyén van, még ha nem is a szokványos módon. Közelítve a downtempóhoz, kissé elhagyva a jazzt. Mellesleg felröppent egy netes oldalon olyan hír, miszerint a srácok filmet is forgatnak a lemezhez. Így a végére érve, azt hiszem megérné.