A jelenleg három taggal üzemelő The Death Set Ausztráliából szabadult rá a világra még pár éve, és egyik pajtásuk, az énekes Beau Velasco tragikus és váratlan halála se tudta őket feltartóztatni abban, hogy négy év alatt már a harmadik nagylemezüket jelentessék meg. Hazudnék, ha eposzokat zengenék a Velascoval felvett anyagok életemre gyakorolt mérhetetlen hatásáról, mert ha Velkei kolléga nem kopogtat be egy üzenettel a Facebook-postaládámban, hogy ezt a lemezt nekem márpedig hallanom kell, könnyen lehet, hogy a Michel Poiccard is teljes mértékben elkerül. Szerencsére nem így történt, bár még mindig azt érzem, hogy a Death Set gyökerei alapján nem feltétlenül az én világom, lemezük klassz voltát még én sem merem elvitatni.

Azok a gyökerek ugyanis legmélyebb bolyhaikkal egészen a ’90-es évekből szívják a nedveket, olyan zenekaroktól, mint Alec Empire korszakalkotó Atari Teenage Riotja, és kicsit feljebb haladva sorra következnek előbb az ezen időszak csodálói, majd szép lassan a dance- és posztpunk klasszikusai – belőlem különösen azt a hangulatot hozza elő a Michel Poiccard, amikor ráakadtam a 2007-es You Say Party! We Say Die!-albumra. Bár annak művészkedő, elektronikus kiállásai nem tűnnek fel a Michel Poiccardon, viszont ezek a srácok nem is nyafognak úgy, ahogy az YSP! WSD! tette néha. Az energia viszont ugyanaz – akkora punkos lendületet, mint például a Slap Slap Slap Pound Up Down Setben nem gyakran hallhatunk manapság mainstream zenekartól, főleg nem egy Ninja Tune-közelitől. Ha a Paris Suit Yourselfnek lehetett örülni, hogy a másik Ninja sublabel, a Big Dada szerződtette őket, ugyanígy tehetünk a Death Set Counterhöz kerülése miatt: kiváló profilszélesítő lépések ezek.

A Michel Poiccard – melynek címe referál egy híres Godard-mozi főhősére, a Jean-Paul Belmondo főszereplésével készült Kifulladásigra – érdekes történeti egyveleg a könnyedebb punk évtizedeiből is válogatva: a You Say Party!…-párhuzamon túl feltűnik a legkommerszebb szörfpunk (We Are Going Anywhere Man), a keményebb, a Birthday Party-szerű posztpunk felé is kalandozunk (Too Much Fun For Regrets). Néhány egészen idióta skit (Kittens Inspired By Kittens) tesz róla, hogy jóval hosszabbnak tűnjön ez az album, mint valós (35 perces) játékideje – de a legnagyobb állzuhanásra ösztökélő erő mégis az It’s Another Day, ami egy brutálisan jó szám annak ellenére, hogy gyakorlatilag minden valódi punkot kihipóztak belőle, és csupán a esztelen sodrás maradt. Az ilyen trackek villantják fel egy pillanatra a hallgató előtt, hogy a 2000-es évek elejének Sum 41-ja, Blink 182-ja és The Offspringje hogy lehetett fesztivál-headliner hosszú éveken keresztül.

Noha szerepel Spank Rock és Diplo is az albumon egy-egy kollaboráció erejéig, sokat nem oszt-szoroz jelenlétük, bár előbbi szerző trackje legalább jól sikerült. A Michel Poiccard egy igazán kellemes meglepetése 2011-nek. Váratlanságán túl amiatt, mert egyértelműen képes bizonyítani, hogy mindenféle brooklyni művészkedés és világmegváltó tervek nélkül, a szörfpunkot segítségül hívva is lehet jó posztpunkot írni. Noha már eljutottak Sidneytől Brooklynig, ahol jelenleg regnálnak, kívánom nekik, tartsák meg ezen erényeiket. Négyes.

The Death Set – Slap Slap Slap Pound Up Down Snap

Tracklist:

1. I Wanna Take This Tape And Blow Up Ya Fuckin Stereo
2. Slap Slap Slap Pound Up Down Snap
3. We Are Going Anywhere Man
4. Can You Seen Straight
5. Chew It Like A Gun Gum
6. Is That A French Dog? (feat. Beau Velasco)
7. I Miss You Beau Velasco
8. Michel Poiccard Prefers The Old (She Yearns For The Devil)
9. I Like The Wrong Way
10. A Problem Is A Problem It Don’t Matter Where You from
11. Too Much Fun For Regrets
12. Kittens Inspired By Kittens
13. 7PM Woke Up An Hour Ago (feat. Spank Rock)
14. It’s Another Day
15. Yo David Chase! You P.O.V. Shot Me In The Head (feat. Diplo)
16. I Been Searching For This Song Called Fashion
17. Is It The End Again?

Borító: