Ismét egy alig felgöngyölíthető kilétű valaki, aki olyan lemezt dob, hogy megnyaljuk utána mind a tíz, szupravezetőbe mártott droid ujjunkat, és hangmodulátorunkkal statikus zörejektől terhes csettintést szintetizálva mondjuk, hogy a sci-fi, mint zenei szcéna még mindig él. Az Exaltics pont ott veszi fel a fonalat, ahol Anthony Rother befejezte a szemináriumot arról, hogyan kell hideg és száraz törtütemből futurisztikus agyimplant-csavarást gyártani. Ebből lett az Invasion.
Az Exaltics név mögött rejtőző egyén vagy egyének alaposan ismeretlenségbe burkolták magukat, miután nem hogy nincs kiírva a nevük egy hivatalos honlapjukon sem, de ráadásul kitaláltak egy kellemesen tudományos-fantasztikus sztorit arra vonatkozólag, hogy hogyan hozták el az univerzum peremkerületeiről az űrzenét és az információs térben rejlő szabadságot. Végül alapos utánajárással sikerült egy olasz elektro fanzinban megjelent, és onnan egy fórumon angolra fordított interjúból kihámozni, hogy a mastermind a Solar One Music labelt is irányító fazon, és hogy valószínűleg német, de ennyi a maximum. Ez tipikusan olyan szitu, hogy minél inkább nem találom az infót, annál jobban érdekel, majd egy-két óra olvasás és keresgélés után visszanézve gondolkozok el, hogy valójában a legkevésbé releváns információ után kutatok, mert itt a zene és az üzenet a lényeg, és erre is ment ki az egész.
Zenei stílusát tekintve az Invasion valahol a breakbeat, az ambient és az idm határain mozog, viszont ami a legalapvetőbb ismertetőjegye nem is annyira a zenei stílus, mint inkább a hangulat. Képzeld el azt a meleg, barátságos, kellemes, otthonos közeget, amit egy akusztikus hangszerekkel elbúgott, mediterrán színeket festő dal rajzol le. Na, az Invasion ennek pont az ellentettje. Ebben a zenében az első és utolsó kvázi organikus hang a bevezető intróban hallható szintetikus madárféleség, ami aztán belefullad az elektroszmogba, és ezzel örökre búcsút mondhatunk a természetnek. Helyette rideg fémfelületek, mélysötét űr és algoritmusokban gondolkodó robotok népesítik be a 16 szám világát, ami egy olyan sci-fi film soundtrackje lehetne, ahol nem nyüzsgő, hatalmas metropoliszok kápráztatnak el, hanem kihalt, sivatagos bolygók, elhagyatott űrállomás, az emberiség pusztulása után magára maradt automatizált környezet képei peregnek. Hogy akkor végül is lelketlen lemez lenne? Talán nem, mert mondjuk talán az androidoknak is van lelke, de ebbe a cyberpunk agymenésbe ne menjünk most bele. Viszont, aki szereti a cp-t, annak egy könyv olvasásához például ez az egyik legjobb aláfestő zene.
Egyébként azt messzemenő túlzás lenne állítani, hogy az Exaltics hangzása bármilyen szempontból is egyedi lenne, sőt, saját stílusán belül inkább csak jól ismétli az elődök által már megírt alapokat. Állítólag sokan szeretik a Drexciyához hasonlítani, de szerintem sokkal egyértelműbbek például az Anthony Rother, Andrea Parker vagy Scorn párhuzamok, akik a sötét hangulatú, középtempós break ütemek igazi prófétái. Az Exaltics tehát nem egy újító valami, formabontónak meg pláne nem lehetne nevezni, viszont a leckét tisztességesen megtanulta, és összerántott egy nagyon pontosan kiszámolt erős közepest, és ez a legpozitívabb értelem vett hármas, amit eddig rámondtam albumra.
Linkek: