Tavalyi szupersikeres albuma után 2011-ben egy ep-vel igyekszik fenntartani az érdeklődést a Glitch Mob triója. A We Can Make The World Stop nemcsak ízléses marad mindvégig, de kiváló dalokat is rejt.
Amióta csak először hallgattam a 2010-es The Glitch Mob albumot, a Drink The Sea-t, azóta mocorog bennem, hogy persze, nagyon szívesen hallgatom, sőt még el is ismerem edIT, Boreta és Ooah munkáját, de zenéjükben simán benne van, hogy ez egyszer valami nagyon rossz irányba fordulhat. Ugyan zeneileg nem annyira adekvát példa a Prodigyt és a Pendulumot emlegetni, de simán el tudnék képzelni akár pár éven belül egy káeurópai gigafesztet, ahol Keith Flint vállvetve ördögvillázik edIT-tel az “okos” ütemekre. Persze, megint a szemét, “ennek is büdös minden, ami a közönségnek tetszik”-újságíró-blogger beszél belőlem, de amíg a Glitch Mob ilyen jó kis zenéket csinál, mint a We Can Make The World Stopon hallhatóak, addig szerintem jogosan aggódom, hogy ez a színvonal fennmaradjon.
Azzal ugyanis semmi probléma, amit a Glitch’ eddig csinált. Ritka, hogy egy zenekar a nevével ennyire tematizálná saját magát, de ennek a hármasnak abszolút sikerült. Az underground elektronika széjjelcsavart-facsart műfaját, a Ninja Tune, a Warp és a Raster-Noton kiadók által is terjesztett glitch-et ügyes huszárvágással sikerült bevinni a mainstreambe, és jellegét némiképp átformálva nagyszerű, epikus dalokat írni belőle. Ez még akkor is fegyvertény, hogy pionírnak azért necces lenne nevezni őket, pláne, ha az ember ismeri az elektronika-félisten Dave Tipper 2000-es évek eleji projektjét, a Crunch-ot, amelyben kvázi ugyanennek az iránynak a bűvöletében kalandozott. Jó helyen, rossz időben: egy Bit Hop (Kima Edit) vagy egy Grama nálam mindmáig ver bármilyen újkori “glitch hop” számot, bár ezek kétségkívül nem olyan harsányak, mint mondjuk egy Cloudlight.
Aki ismeri a Drink The Sea-t, azok számára semmi meglepő nem lesz ezen az ep-n. Aki pedig nem, az készülhet egy rendszerint középtempóban folydogáló, breakbeatet, dubstepet, hiphopot és glitch témákat ügyesen kevergető masszára, amelyből ez a három srác – és itt a siker oka – kiváló dalokat képes írni. Vegyük csak a címadót: mindenki hallott már epikus gitárriffet életében – de ennyire megbolondítva jóval kevesebben. És a legszebb, hogy ez nem öncélú játszadozás, hanem egy világos iránykijelölés a dal csúcspontja felé, mely felé haladva feltűnnek monumentális vonósok, pár hangnyi zongora, majd a célt elérve felzúgnak a harsonák is – mintha valami lovagmetál zenekart hallgatnánk. A különbség csak annyi, hogy a Glitch Mob el is éri a hatást, megteremtve így a perfekt partizene egy működő archetípusát. A rá következő Warrior Concerto ugyanez, csak pepitában: hasonló eszközökkel sikerül egy teljesen más, drámainak szánt megtörésekkel és főleg vonósokkal dúsított dalt felépíteni – a célt újból siker koronázza. Egyedül a Palace of The Innocents, ami sehogy sem fér a fejembe – ez se rossz, de egy háromszámos ep-re minek egy majd’ ötperces levezetés? Persze, ha a monumentalitás volt a koncepció, akkor érthető a léte, de akkor meg tetszettek volna előállni egy kicsit több zenével. Nem mintha így sikerületlen lenne ez az ep, de okosabbak is lehettek volna a srácok. A We Can Make The World Stop így is a nyár egyik legjobb zenéje marad. Háromnegyed.
The Glitch Mob – We Can Make The World Stop
Tracklist:
- We Can Make The World Stop
- Warrior Concerto
- Palace Of The Innocents
Borító:
