Különleges a kapcsolatom a Heavyvel: éppen életem egyik legcsúnyább szerelmi csalódásában vergődtem, amikor jött ez a lemez, és útitárs volt a keserű mindennapok átvészelésében. Azóta sem szeretem hallgatni; hiába volt 2007 egyik legfontosabb albuma számomra, túl sok rossz emlék jön elő vele, és hiába élek boldog párkapcsolatban most már majdnem másfél éve, a Great Vengeance And Furious Fire-t valahogy akkor sem tudom élvezni. Csak a szenvedés és az a világvége hangulatú, fájdalmas keserűség jön vissza, ami akkor hetekre rám telepedett. Ezért volt különösen fontos számomra, hogy a második album is jó legyen: biztos hülyén hangzik, de egyszerűen szükségem volt egy olyan Heavy-lemezre, amit tudok hallgatni évek múltán is. Megkaptam.
Két évvel ezelőtt megírtam már, hogy honnan jött a Heavy és miért tökéletes a nevük. A Great Vengeance And Furious Fire mesteri keveréke volt a blues rocknak, funknak és triphopnak, ráadásul az egész annyira hitelesen volt előadva hangszerekkel, hogy az ember hangosan felnevetett, amikor az album szándékosan elárulta egy-egy nyilvánvaló samplerrel, hogy azért nagy valószínűséggel legalább a témái felét számítógépen rakták össze. Most azonban tényleg komolyan vették magukat a srácok: ha lehet hinni a Counternek, akkor a House That Dirt Builten jóformán semmi elektronika nincs (csak az a néhány dobalap, amit úgy sem tudnának letagadni), kizárólag hangszeres magasművészet. Amit meg is értek, ugyanis a Heavy egy kurva jó zenekar, és egy kurva jó zenekart 2009-ben nem lehet elektronikával eladni. Úgy meg nagyon is, hogy felkérték producernek Jim Abisst (ő futtatta be az Arctic Monkeyst 2005-ben, és a Kasabian lemezei mögött is ő áll), eseti vendégeknek pedig a Noisettes-t, ami egy elég menő név a mostani garázs/punk/noise rock alvilágban.
Az egész lemez úgy kezdődik, hogy a Heavy megírta az Oh No! Not You Again!-t, ami a humorával és pörgősségével nagyjából olyasmi, hogy “jaja, visszajöttünk és még mindig nagyon jók vagyunk”, ráadásul csináltak hozzá Romero-stílusban egy funky videoklipet is, ami remek indítás (az meg tényleg csak a dolgok netovábbja, hogy a zene ingyen le is tölthető). Aztán jön az igazi brillírozás: részegen csajozós afterparti hangulat (How Do You Like Me Now?), reménytelen szerelmeskedés (Sixteen) és spagetti western Morricone nyomdokain haladva (Short Change Hero). Mindez egymás után nagyon meglöki a lemezt, ami ezt kihasználva nem is vesz vissza semmiből, vagyis megint minden csak egyre súlyosabb, ütősebb lesz, mint két évvel ezelőtt. A Long Way From Home zongorajátéka kifejezetten jól idézi meg a pár évtizeddel ezelőtti vidéki rock hangulatot, a Cause For Alarm reggae-s mellékzöngéje olyan, mint egy jól elsütött vicc a megfelelő pillanatban, a Love Like That pedig nagyjából a két évvel ezelőtti Girl ellentéte lehetne. S persze a zárással sincs baj: a Stuck tipikusan az a lassú zene, amire valami nagyon fontos dolog történik, majd elkezdenek felkúszni a betűk a film végén.
The Heavy – Sixteen
Én nem tudom, hogy meddig akarják még titokban tartani a Heavyt, vagy hogy egyáltalán felfedezik-e őket valaha, de a kényelmetlen második lemez akadályát nevetségesen könnyen vette a zenekar. Gőzöm sincs, mi jöhet még ezután, vagy hogy szükséges-e egyáltalán megújulni a bandának, mert a House That Dirt Built is annyira változatos, hogy szezonálisan bele lehet zúgni legalább ötféle dolog miatt a lemezbe. S ilyesmit manapság nagyon nehéz találni.
Korábban a Kultblogon:
Linkek: