Még a nyár folyamán adta ki harmadik albumát a southendi The Horrors, melynek legutóbbi lemeze épp annyira emelkedett ki az indie hullámai közül, hogy érdemes legyen várni a folytatásra. Vasárnap ráadásul a Dürer Kertben lépnek fel, megadva a lehetőséget, hogy véleményt mondjunk a Skyingról.
Nem lehet azt mondani a Horrorsra, hogy ne törekednének akarva vagy akaratlanul a változásra és a megújulásra. Akár csak a borítókat nézve kézzelfogható a változás: a debütáló Strange House még teljes valójában, színpadias és monokróm díszletek között mutatta be a gruftiideált megvalósító zenekart, kizárva minden értelmezési (tév)utat. A Primary Colors már nem volt ennyire egyértelmű, ahogy a borítón is pasztell színzajba fúlnak az arc nélküli alakok – a legújabb darab, a recenzió tárgya, a Skying pedig már fényévnyi távolságban van a kiindulóponttól, inkább tűnik egy Instagram-csendéletnek, mint a lemez irányadó és definitív részének. Minden zenekar fokmérője és bátorságpróbája is, mikor merik elrejteni arcukat zenéjük mögé, és úgy tűnik, a Horrors számára ez a pillanat a Skyinggal jött el.
Ugyanez a tendencia a konkrét zenei produktum tekintetében is: ahogy az alapvetően indie rock-gerincű The Horrors “ízét” első lemezén a szinte psychobillys tempók, a félőrült gótos rohanások és kiszólások adták meg, addig a Primary Colors már inkább burkolózott színes zajokba, shoegaze-be és a My Bloody Valentine örökségébe. Minőségi változást nehéz ebbe belemagyarázni, mert érzésem szerint Faris Badwanék már az első lemezen is hoztak egy stabil jó szintet, de a kiugrást nehéz volt bennük látni. Ennek megfelelően ugyanannyira lehet legjobb lemezüknek a Strange House-t, és legunalmasabbnak a mostanit tekinteni, mint fordítva. Valahogy mindkettőben van igazság.
Nekem szimpatikus az irány, amerre haladnak, így inkább az utóbbi verzióra voksolnék. Eleve izgalmasnak tartom, hogy egy indie rock zenekar lemezének bónusz trackjei között nem néhány unalmas resztliszámot süt el, hanem ambient remixeket (!), sőt, az angol digitális változat megvásárlói Andrew Weatherallal is találkozhatnak (!!!). (Arról meg ne is beszéljünk, hogy szabadidejükben Lady Gagát remixelnek.) Ez a bátorság és sokszínűség áthatja a az albumot, összességében pozitív irányba billentve a sokat emlegetett mérleget: a Skying változatos tempókban, témákban és hangulatokban halad végig 50 perc feletti játékidején. A Changing The Rain még kevéssé mer elrugaszkodni a ’80-as, ’90-es évek angol zenei hagyományától (new wave és poszt-punk), az előző lemez második számára szinte válaszoló You Said viszont már nagyszerű húzás béna szintis kezdésével, szerelemittas énektémájával. Érdemes kiemelni Badwant, aki vagy óriási fejlődésen ment keresztül három lemez alatt, vagy eddig jól titkolta, mennyire karizmatikus és főleg minőségi énekes. Az I Can See Through You visszafelé kacsint: az ilyen számok fogják eladni a koncerteken az albumot. Bár ugyanezt elmondhatnám a Moving Further Awayről is, amely akár egy norvég dream pop zenekar kissé táncosabb trackje is lehetne.
The Horrors – Still Life
A Horrors karrierjének lendületes kezdése után megtanult lelassulni, és a fekete és szürke árnyalatai mellett megismerkedtek a teljes színskálával. Azonban a nagy kísérletezés közben nem felejtettek el közönségbarát zenét írni, így nehezen tudom elképzelni, hogy a Skying ne legyen ott azokon a bizonyos év végi listákon. Az enyémen valószínűleg helyet tudok majd szorítani neki. Négyötöd.
A Horrors most vasárnap (11. 20.) a Dürer Kertben lép fel, az esemény a Facebookon erre található.
Tracklist:
- Changing The Rain
- You Said
- I Can See Through You
- Endless Blue
- Dive In
- Still Life
- Wild Eyed
- Moving Further Away
- Monica Gems
- Oceans Burning
Borító:
