Ha valaki abban a tévhitben él, hogy Meg és Jack White-hoz mérhetően dögös párost nem hord még egyet a hátán a föld, az nagyon sürgősen kezdjen el rákattanni az új (illetve tulajdonképpen bármelyik) Kills nagylemezre, mert a White Stripes feloszlása után itt az idő, hogy a gazdátlan cím a legjobb helyre kerüljön.
Aki még 2008-ban jókat léggitározott a Midnight Boom című előző The Kills lemezre, talán nem várta olyannyira lázasan Jamie “Hotel” Hince és Alison “VV” Mosshart közös munkájának új gyümölcsét, hiszen utóbbi hölgy a bevezetőben emlegetett Jack White-tal olyan szupergruppot alakított az elmúlt években, mely maradéktalanul pótolhatott bármilyen Kills-fant. A Dead Weather két albuma se stílusban, se minőségben nem adott alább se a ‘Stripes, se a Kills lemezeinek szintjénél, így különösebb tét nélkül érkezett meg a Blood Pressures, amely végre a borítón eléggé szétkészült fejű, rockabilly-boy hatását keltő Hotelt is bevonja a játékba.
Talán tisztem lenne, hogy megoldást keressek arra, hogy ez a viszonylag egyszerű, nagy megújulásokat nem bemutató páros hogy képes ennyire jó lemezeket lerakni az asztalra (ha pedig visszanézünk a Dead Weather lemezekre, nos, azok se sorolhatóak agysebészeti kategóriába). Talán elég valami homályos, pozitív és megtermékenyítő feszültséggel magyarázni a Kills lemezek erejét, amely nyilvánvalóan feszül eme két ember, a klasszikus, oldie amerikai rockdíva és az olyan rockeresen csúnya, de ettől még puncimágnes brit között. De ha konkrétumokra támaszkodnánk, egészen bizonyos, hogy az előző lemez szuperproducerére, Armani XXXChange-re is mutogathatnánk, akinek hatása a Midnight Boom után még ezen az albumon is érezhető.
De az is biztos, hogy a Future Starts Slow, mint nyitószám is sokkal közelebb hozza a megértés lehetőségét. A Blood Pressures legjobb számaiban furcsa gitáreffektek vonják magukra a figyelmünket: a kezdőtrack brutálisan egyszerű, középtempó tetejét súroló haladási sebességét jól kiegészíti a nem kevésbé alulgondolt, lazán elpengetett főtéma. A később előkerülő Baby Says enigmatikus és mégis füstös hangulata hasonló forrásokból ölt testet – egyértelműen ezek az album húzószámai. Utóbbi dal alant látható, SXSW-en előadott verziója jól mutatja egyébként azt is, hogy nem csinálnak abból se problémát, hogy csupán ketten vannak: szerintem senkiben sem merül fel, hogy nem eléggé hiteles élő dobos és basszer nélkül a Kills mint rockbanda. Így még feszesebb is a koncepció, hiszen minden szem rájuk szegeződik, minden feszültség kettejük közt megy végbe: őszintén hiányolok az életemből egy Kills-koncertet.
The Kills – Baby Says live @ South By Southwest fesztivál
Bármennyire is laza rocklemez, amiről beszélünk, mégis azt kell mondjam, hogy magasabb szinten a mesteri sokszínűség az, ami hosszú távon is izgalmassá teszik. Vannak itt lassabb balladák, amelyek nem tűnnek fölöslegesnek (a gyönyörű Last Goodbye Mosshartnak, a Wild Charms Hince-nek jutott), klasszikus klipszámok (Satellite, DNA) és amilyen gyors, olyan nyers és szexi vonaglások (Nail In My Coffin, You Don’t Own Road). A Blood Pressures az a csaj, aki foggal szaggatja le rólad a lepedőt, te meg oda se mersz pillantani, csak kábultan vigyorogva bámulod a plafont. Négyötöd.
Tracklist:
- Future Starts Slow
- Satellite
- Heart Is A Beating Drum
- Nail In My Coffin
- Wild Charms
- DNA
- Baby Says
- Last Goodbye
- Damned If She Do
- You Don’t Own The Road
- Pots and Pans
Borító:
