Alig emésztettük meg az improvizatív fellépéseikből albumokat keverő The Mount Fuji Doomjazz Corporation tavalyi koncertlemezét, itt egy újabb 70 perces doom-jazz szörnyeteg, az Egor.
Jason Köhnen és Gideon Kiers kezdeti ötletéből, hogy az olyan kedvenc alkotóik filmjeihez, mint F.W. Murnau, a Quay testvérek vagy David Lynch maguk készítenek utólagos zenei kíséretet, mára két, egyenként 6-7 főből álló zenekar nőtte ki magát. Korábban, az ezredforduló körül alakult a szervezettebben működő, komponált zenét játszó The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble, utóbb a szinte teljesen improvizatív koncertbanda The Mount Fuji Doomjazz Corporation. Mindkettőt leginkább egy óriási olvasztótégelyhez lehetne hasonlítani, melyben a jazz mutálódott maradéka mellett bőven találni mindenféle elektronikus zenei keveréket, de klasszikus és folk hatásokat is. Mindkettő egy lehatárolt, sötétebb hangulati közegben mozog, azonban míg a TKDE zenéje kész ötletekből épül fel, a TMFDC koncertjeit, és az abból készült lemezek hangzását és felépítését leginkább két dolog befolyásolja: a csapat aktuális felállása, illetve a fellépésnek helyet adó országok és városok kisugárzásai.
Az Egor egy orosz mini-turné moszkvai koncertjéből készült, és a zenekar 2009-es Succubus és a tavalyi Anthropomorphic című anyagainak egy érdekes keveréke. Ez főként a dob, a hegedű, és persze Charlotte Cegarra énekes hangsúlyos jelenlétének köszönhető, aki akár suttog, akár túlkiabálja a harsona-drone, a pulzáló elektronika és sikító hegedű egyvelegét, egyértelműen az Egor egyik legerősebb pólusa. Az album felépítése azonban követi a korábban elkezdett négy nagyobb részre tagolt struktúrát, amitől a dalok száma kevesebb, ám a bőven 10 perc feletti, masszív tételek továbbra is ugyan olyan nehezen fogyaszthatóak. Ellenben hallgatóként a hosszabb szakaszok és a máshogy elosztott idő miatt könnyebb és élvezetesebb a ráhangolódás, és összességében sokkal egységesebb utazást is nyújt. Az első, Elevator of the Machine című negyed órás szám fokozatosan visz bele a sűrűjébe. Minden hangszer puhatolózik, helyet keres magának, aztán az egymásra rakódott, összeillesztett rétegek összesimulnak, és létrejön egy nagyobb, tömör hangfolyam. Végül a túlfeszített húr rendszerint elpattan, és minden zenész teljes szabadságban, megkötések és béklyók nélkül tombolja ki magát.
A végeredmény pedig néhol apokaliptikus, máskor a néhány megmenekült hang fáradtan, halkan szuszog. Elkerülhetetlenül kaotikus, de a zenekar zsenialitása pont abban a lehengerlő dinamizmusban és összhangban rejlik, ami végül létrehozza ezt a kiszámíthatatlanul tajtékzó zenét. Viszont sajnálatosan az egyetlen negatívum továbbra is az, hogy készíthetnek akármilyen mesteri és élvezetes lenyomatot a koncertjeikből, ez a zene továbbra is egy jól akusztikált mozi vagy színház mélyére való. Pláne annak ismeretében, hogy a TMFDC és a TKDE egyaránt híres a kiváló audiovizuális koncertjeikről, és akiknek néhány magyarországi fellépése már most legendás. Remélhetőleg még idén jönnek is felénk.
Tracklist:
- Elevator of the Machine
- Knock By the Stairs
- Cosmonaut (Rasputina)
- Glass Is Destroyed
Borító:
