Két ruszki csaj megpróbálta lenyúlni a kalapomat a Nick Cave and The Bad Seeds 2005-ös Szigetes fellépésén; ezt leszámítva engem csak pozitív élmények értek a derék ausztrálok munkásságával kapcsolatban – még az a vérostoba, bajuszrockos Grinderman project is tetszett a maga módján, csak ne kelljen sokat hallgatnom. Épp ezért úgy álltam hozzá a Dig, Lazarus, Dig!!! lemezhez, hogy oké, megint jön a szokásos szolidan borzongós, majdnemelszállós, de azért két lábon járó Cave-világ. De ez itt már nem a No More Shall We Part, vagy a Nocturama univerzuma – annál sokkal, de sokkal coolabb és aktuálisabb. Nick Cave kis kitérővel a 80-as évek felé megérkezett a 21. századba, egy alsó hangon is szuper lemezzel.
Régen, amikor Nick Cave énekelni kezdett, rázendített a monszunszerű eső. Aztán később már csak a mindenhova beférkőző, szemétkedő őszi szél mosta ki nyugalmából meleg testünk. Cave az a faszi, akinek már annyira ismerjük minden aspektusát, hogy szinte úgy várjuk az új lemezét, mintha valami haver szólna a szomszédból, hogy na, kész az anyag, áthozzam kazin? Frusztrációkkal küzdőknek olyan biztonságos, megnyugtató érzés lehetett, hogy jön a Dig, Lazarus, Dig!!! – számomra kissé ilyen sorlemez-feeling volt, alapvető kíváncsiság volt bennem, de azért a Nocturama–Abattoir Blues–Grinderman dolgok után úgy voltam vele, hogy ez is meglesz egy szokásos, az éppen adott Cave-agymenésből megszülető koncepciót kielégítő és kiszolgáló szint. Amit jó szívvel emlegetek fel majd később, de szükségszerűen lepörög egy idő után. Imádom, amikor szkeptikus próbálok lenni nagy előadókkal, aztán nem jön be. (De tényleg.)
Ahogy olvasgattam a véleményeket a Dig, Lazarus, Diggel kapcsolatban, úgy érzem, hogy kisebbséget fogok képviselni azzal a véleményemmel, miszerint Nick és bandája ezzel a lemezzel érkezett meg igazán a 21. századba, hosszú idő után ez az első igazán aktuális lemez, szóval nem csak ilyen réteganyag, ami tetszhet a rajongók ennek vagy annak a csoportjának, meg xy stílus kedvelőinek. Ez az a lemez, amivel új rajongókat lehet szerezni, amivel el lehet mondani azoknak, akiknek a Henry’s Dream vagy a Murder Ballads túl régen történt, hogy ki is ez a szétcsapott, de mindemelett roppant intelligens és emocionális pasas – ki se merem mondani, mert talán leoltanak az ortodox rajongók, de szerintem ez az utóbbi tíz év diszkográfiájában a legkísérletezőbb anyag.
Nick Cave and The Bad Seeds – Dig, Lazarus, Dig!!!
De nem csupán ezért fogok én ezúttal valami nagyon elismerő pontszámot adni – ahol nem újítanak valamit a klasszikus The Bad Seeds soundon, ott is hozzák, azt a fojtott, fel-feltörő, vad rockot, amiben mindig is ők voltak és lesznek az ászok. Én speciel először ott fogtam padlót, hogy Moonland és utána The Night of The Lotus Eaters – a két slágerrel, frankó hangszeresmunkával beinduló albumot félbetörik, és előbb szolid bárhangulatba, majd szférikus kísértetzenébe tolják át a szekeret –, és az előbbi még bele is illene a folyásba, de az utóbbi tisztára váratlan húzás. Az is tetszik, ahogy bele-belenyúlnak a dalokba, keresztutalgatnak (a Disintegration korszak Cure-ját idéző More News From Nowhere; az egészen furcsa, Battles-es hangmintákat használó We Call Upon The Author). Eleve, annyira érződik a jó értelemben vett összerakottság az album folyása során, ami után felmerül a kérdés: kellett egy véregyszerű, ősrock Grinderman, hogy Nick új utakra leljen?
Hát persze, hogy kellett. És ennek szerintem mi örülünk a legjobban. Májusban találkozunk a Pecsában. (Négyötöd, mégjóhogy.)