Tartalomjegyzék

• A címlapon: Félévértékelés
• The Bug – London Zoo
• Scuba – A Mutual Antipathy
• Black Kids – Partie Traumatic
• Martina Topley-Bird – The Blue God
• El Perro Del Mar – From The Valley To The Stars
• VA – Round Black Ghosts
• VA – Nigeria70: Lagos Jump
• 2562 – Aerial
• B12 – Last Days Of Silence
• Studio Apartment – The Rising Sun
• Jori Hulkkonen – Errare Machinale Est
• VA – Life Beyond Mars – Bowie Covered
• Nick van Gelder – Choose Music
• Studio – Yearbook 2
• Bersarin Quartett – Bersarin Quartett

A címlapon: Félévértékelés

2008 első felének rég annyi már, s mivel mi komolyan zenebuzik vagyunk, ezért muszáj egy értékeléssel jelentkeznünk. Az alább olvasható gondolatok kizárólag a saját véleményemet tükrözik (tudom, hogy ezt nem kéne elmondani, mert tudjátok, de mi van, ha valaki mégsem), szabad kiegészíteni hasonlóan értékes tippekkel, mivel az írás nem ölel fel minden stílust. Az meg már pusztán csak a véletlen játéka, hogy pont ötven albumot emelek ki 2008 első feléből, de nyugodjatok meg: csak két kategóriába sorolom őket.

Január

Az idei január volt az eddigi legizgalmasabb, amire emlékszem. Egy ideje már hozzászoktam ahhoz, hogy az új év első havában nincs nagyon mire élvezkedni, maximum feldolgozni azokat a lemezeket, amikről valamilyen úton-módon az elmúlt tizenkét hónapból lemaradtam, meg persze levizsgázni mindenből. Ehhez képest viszont a január most olyan volt, mintha valaki az arcomba öntött volna egy vödör hideg vizet, hogy ébresztő, itt az új év, foglalkozzak az új dolgokkal. Az első döbbenet Clark albuma volt, a Turning Dragon, ami borzasztó korán érkezett, és még most, fél év elteltével is olyan erősen benne van az emlékezetemben, hogy könnyedén bekerülhet az év végi tízes listámba is. S nem csak neki, de a Warpnak is nagy fegyvertény volt ez: ismét igazolták, hogy az új trendek ellenére nem fordítanak hátat a múltjuknak. Bitang erős kísérleti technót hallhattunk, ami engem főleg a faragatlanságával és vadságával hódított meg.

E mellett két dj mix mindent vitt a hónapban. Gilles Peterson debütálása a Defected In The House sorozatában szenzációsra sikeredett! Engem nem érdekel, hogy Abletone-nal rakta-e össze, a lényeg ennél a palinál úgyis mindig a szelekció, ami most is olyan, hogy még akár mixeletlen formában is megvettem volna. Ráadásul három cédét is megtöltött a kevésbé ismert, exkluzív, vagy ritkaságnak számító zenéivel a BBC Radio One közkedvelt alakja, ami már csak azért is jó, mert volt köztük egy nagyon szállós koktél-house és egy igazi 80s disco mix. A mai napig forognak a lejátszómban ezek a szettek, de ugyanez a helyzet a nagy öreg, Francois K idei újdonságával is, ami a Ministry Of Sound új sorozatának az első része (Masterpiece). Persze ki más készíthette volna el egy ilyen címnek a nyitó darabját? Arról nem is beszélve, hogy a klubélet atyja is három korongon át mixelt (egy minimal/electro, egy techno és egy house/chillout szettet), így tulajdonképpen már januárban volt hat kiváló mixem, vagyis nem csoda, hogy a hónap ilyen gyorsan eltelt.

A fenti megjelenések mellett említésre érdemes még a Raz Ohara & The Odd Orchestra bemutatkozó albuma, ugyanis egy nagyon szép, romantikus folk/downtempo munkát raktak össze, ami Valentin-napra tökéletes ajándék volt. E mellett sokszor hallgattam Daedelus élőben rögzített cd-jét, a Live At Low End Theoryt, és szomorú vagyok amiatt, hogy az új művéről nem értekezhetek majd e sorok közt, de egyszerűen nem lett annyira jó. S végül, de nem utolsó sorban: nem voltam eddig különösebben kedvelője Cat Powernek, a Jukeboxra viszont lazultam.

Február

Várható volt az erős évkezdés után, hogy februárra mindenki picit visszavesz a tempóból, hogy a tavaszi rohamra ismét teljes erővel tudjon készülni. Kicsit így legalább még lehetett emészteni a két nagy gigamixet, ami mellé mondjuk aztán hamar jött egy harmadik. Tulajdonképpen ideje is volt már, hogy Carl Craig összegyűjtse az elmúlt pár évben írt saját számait és remixeit, de a fene se gondolta volna, hogy a Sessions ennyire rendben lesz. Minden rajta volt, aminek lennie kellett, és már attól libabőrös leszek, ha a Falling Upra, Kill 100-re, vagy az At Les-re gondolok. Nem csoda tehát, hogy az első pár hónapban főleg technón kattogtam még a közeli ismerőseim nagy meglepetésére is, de egyszerűen ebben jelentek meg a legkimelkedőbb dolgok. A sokak által temetett, vagy már rég halottnak hitt stílus ismét megmutatta, hogy nem hiába létezik már lassan három évtizede, és nagy örömömre az év további szakaszaiban is kellemes kiadványokkal örvendeztetett meg.

E mellett sok olyan anyag jelent meg februárban, amikkel a maguk idejében kiválóan el lehetett lenni. A téma viszont még mindig főleg a dj mixek: a DJ Craze-féle Fabriclive 38 a miami bass / electro / techno világával nagyon tavaszváró hangulatúra sikeredett, mint ahogy Funk D’Void meglepően lájtos minimal / deep house felvételekből álló Sci-Fi Hi-Fi 4-e is. Ha az előző hónapi történelmi lecke nem lett volna elég, akkor még mindig nagyokat lehetett flesselni az X-Press 2 Coast 2 Coastjára, és a Strut Funky Nassau válogatására is (Born Under Punches!), míg szerzői albumok terén az Atlas Sound ambient rock lp-jére, a Let The Blind Lead Those Who See But Cannot Feelre tudok visszagondolni szép emlékként.

Március

Márciusban már az időjárás mellett a zeneiparon keresztül is érezni lehetett, hogy itt a tavasz, ugyanis a főleg válogatásokról és dj mixekről szóló első két hónap után megérkeztek a hibátlan szagú szerzői albumok is. Kint még ugyan kicsit hűvös volt reggelente, de a haverokkal már mind a Cut Copy In Ghost Colours-át fütyörésztük az utcán, ami még e sorok írásakor is komolyan esélyes az év albuma címre. Populáris, mégis nagyon elektronikus, és van benne valami olyan légies könnyedség, amit kevés megjelenésen érzek idén. S, kit érdekel, hogy a számok nagy része olyan szintipop, mint a New Order? Én imádom a New Ordert.

Hasonlóan sokkoló a cLOUDEAD-ből ismert Yoni Wolf Why?-projektjének az Alopecia című remekműve is, ami nem csak a barkácshangulatú hiphopja és rockja miatt ragadott meg, de az erős és különleges dalszövegei miatt is. Gyakorlatilag bármikor meg tudom hallgatni.

Ezek mellett meg még mindig techno: a sokak által várt új Black Dog album (Radio Scarecrow) minden elvárást túlteljesítve érkezett meg. Intelligens, sci-fi hangulatú, ambient átvezetőkkel gyönyörűen megkomponált munkát tett le Ken Downie az asztalra, ami minden egyes másodpercében a kilencvenes évek legelejét juttatja az eszembe, és mindig elfog egy olyan érzés a hallgatása során, hogy ez valamiért nagyon fontos nekem. Fontos, hogy valaki emlékeztessen azokra az időkre, amikor kisgyerekként minden sci-fi rajzfilmet, akciófilmet, kalandregényt végeláthatatlanul fogyasztottam (Kaland-Játék-Kockázat, valaki?), majd pár évvel később rákattantam az ilyen zenékre is. Egyszerűen gyereknek érzem magam a Radio Scarecrow alatt. A Fabric 39 alatt meg egy picivel idősebbnek. Robert Hood évek óta várt visszatérése a falbontó szettjével mindenkit lenyűgözött, ott van a helye a korongnak minden stíluskedvelő polcán.

S a fentiek még csak a nagyon erős kiadványok voltak. Maradék szabadidőmben igyekeztem minél rongyosabbra hallgatni az új Autechre-t, ráadásul abban a hónapban ugye megfordultak a Merlinben is. A Quaristice-re tudományosabb témákat flesseltem, és nagyon örültem, hogy végre nem az általam csak epilepsziarohamosnak nevezett tánczenéket írtak, hanem lassabb, a szó szorosabb értelmében vett kísérleti témákat, miközben bejárták az egész Naprendszert. A Why? mellett tetszett a hiphop szcéna akkori másik nagy dobása, az Afterparty Babies Cadence Weapontől, ami még mindig a legkreatívabb hiphop album idén, míg minimal szempontból Ellen Allien dj mixe (Boogy Bytes vol. 04) volt kifejezetten kellemes.

Április

Április minden zenebuzi kedvenc hónapja, mert ilyenkor jelenik meg a legtöbb album. Mondhatni kész dömping van ilyenkor, talán még a szeptemberinél is nagyobb mennyiségű felhozatallal. Most sem volt ez másképp.

Mindmáig lenyűgöz DJ Yoda Fabriclive 39-e (igazából a Fabric egész idei teljesítményétől el vagyok ájulva), ami oldskool hiphop szvinggel, indie rockkal, drum and bass-szel és dubsteppel tökéletesen elegyítve. S, ha már dubstep, akkor pont az időszakban esett be a Meat Beat Manifesto rég várt albuma, az Autoimmune is, ami nagy meglepetésre ezt a stílust választotta magának, és hozta a cyberpunk életérzést. Súlyos album lett még súlyosabb basszusokkal, számomra meg külön élvezet volt látni, hogy nem csak a fiatal producerek, de egy olyan nagy öreg, mint Jack Dangers is meg tudta mutatni, hogy a dubstepben lehet alkotni. S ez mostanra kezd különösen igaz lenni: én egészen idáig nem voltam rajta ezen a zenén, de amik idén jelennek meg belőle, azoktól csak hüledezni tudok. Ez már egy teljesen más szint, mint amivel eddig Burial és a társai kísérleteztek, szerintem az ő munkáikra pár év múlva már csak maximum a stílusbéli jelentőségük miatt fogunk emlékezni, és nem azért, mert jók (mert nem azok).

Ugyancsak tetszik Four Tet Ringer EP-je, ami egészséges minimaltechno kísérletezés Hebden sajátos absztrakt jazz formuláival. Működik.

Szintén sokszor forgott a Crystal Castles bemutatkozása, ami, ha nem is volt hibátlan, de újszerűségével vitte a prímet, és visszarepítette a hallgatót a játéktermek korának romantikus világába. Elkalandoztam néha a Neon Neon Stainless Style-jával is, ami igazából csak a végére fárad el, de sajnos akkor nagyon. Írtózatosan rajta voltam a Juno Reactoron (Gods & Monsters), szerintem az évtized legjobbját hozták ki magukból, és nem bánnám, ha végre eljönnének Budapestre. Ugyanígy magával ragadott Lyrics Born Everywhere At Once-a a tengerentúli hiphop világából, míg a punk dózist a Fall Imperial Wax Solventje lőtte be. Hagyományosabb elektronikából jó volt az Apparat remixalbum (Things To Be Frickled), csak egyszerűen erre az önismétlő hangzásra mindig ráunok negyven perc után. Ezért is mondom mindig, hogy a Silizium EP a legjobb a csávótól. Minimalból is volt egy jó darab, a kimondhatatlan című Metawuffmischfelge dj mix a Wighnomy Brothers-től. S tudom, hogy nem áprilisi megjelenésekről van szó, de hozzám abban a hónapban jutott el Hol Baumann Human című ambient lp-je, és Erykah Badu zseniális New Amerykah: Part One (4th World War)-ja, amiket még ma is sokszor hallgatok.

Május

Májusban már megint vizsgáztam, ráadásul eljött a big big luv is, zenei szempontból meg megismétlődött az előző hónap. Mostanában kezdem belátni, hogy a Rising Down nemhogy jobb a Game Theorynál, de talán minden idők legjobb Roots lemeze. Egyre inkább úgy érzem, hogy ez a csapat a legjobb dolog, ami a hiphoppal történhetett az elmúlt tíz évben (és azt kívánom, hogy bárcsak Lupe Fiasco lenne a következő nagy művész, de ilyen második album után kicsit elbizonytalanodtam). A Rising Down nem az a szenzációhajhász, hallgatóbarát anyag, amit tömegesen termel ki magából a stílus: sokkal politikusabb, odamondósabb, nagyon sötét, és egyáltalán nem baj, hogy a végére feltették a Birthday Girlt, így legalább könnyebben vissza lehet rázódni a valóságba.

Ugyanezért a művésziességért zúgtam bele az Evangelista-féle Hello, Voyager!-be, ami egyébként február végi megjelenés, de valahogy egész Európába csak tavasszal érkezett meg. Szomorú, kétségbeesett, olykor félelmetes történeteket mesél néha már-már színpadias előadásmódban, vagy éppen egy koszos padlásról, kifelé tekintve a messzi távolba. Experimentális rocknak hívom, nagyon szép kiadvány, a címadó dal pedig megváltoztatta az életemet. S valami hasonlót érzek, amikor az új Spiritualizedot hallgatom (Songs In A&E), még ha annyira nem is vagyok tisztában az előadó karrierjével, de az életem pont abban az időszakában van, amikor ezek a lassú, folkos rocktémák nagyon bejönnek.

A háttérben pedig további hiphop finomságok lapulnak: Carlos Nino és Lil Sci What’s The Science-e azt a fajta családias, szeretetteljes albumot rögzítette, amiért imádom a los angeles-i szcénát, a Blue Sky Black Death-féle Late Night Cinema meg egyszerűen a legjobb dolog DJ Shadow albumai óta. Örülök, hogy deadhead írt a Maybeshewillről (For Not Want Of Trying), e nélkül valószínűleg egy remek albumról maradtam volna le, de ugyanígy szép a Martina Topley-Bird gyűjtemény is (The Blue God), és bizony Ellen Allien és Anders Ilar szerzői munkái is érdemesnek bizonyultak arra, hogy megemlékezzünk róluk (Sool és Sworn). A dubstepesek is nyilván örülnek a Mary-Anne Hobbs válogatás miatt, ami eléggé ott van, mint ahogy élvezetes az .snd 4, 5, 6 című EP-je is, és már szinte tűkön ülve várom az őszi Raster-Notonos visszatérésüket sok-sok év után.

Június

A nyár eddig kicsit nyugisabb, már most érezni, hogy az augusztus-október szakaszra gyúr mindenki. A hónap két győztese Bug és Syclops: előbbi egy újabb kitűnő dubstep/ragga albumot szállít, míg utóbbi a DFA egyik legkreatívabb lemezét (amerikai house finn jazz-zenészek közreműködésével, nesze neked Hercules!).

Kevés tehát eddig a kiemelkedő lemez az év legforróbb szakaszában, simán jó viszont annál több van megint: a July Skies és Ital Tek produkciókról már olvashattatok az előző számban, a HEALTH-ről viszont nem. A Disco címre keresztelt remixalbumon gyakorlatilag ugyanaz a pár szám ismétlődik különféle verziókban, de annyira tökéletes az egész, hogy mindenképp a listában a helye. Acid house, electroclash és pumpálós techno, avagy minden, ami egy szabadtéri bulihoz kell. E mellett boldog vagyok a kísérleti elektronika felhozatala miatt is: mind a B12 (kritika róluk ebben számban), mind a Vibert / Simmonds-féle Rodulate színvonalas, habár utóbbiba azért még jobban el kell mélyülnöm. Végül pedig: elbűvölő az a komolyzenei elektronika, amit a Bersarin Quartett csinál a debütjén.

Szóval: szedjük össze újra, hogy pontosan mik is az év legjobbjai. Az első felsorolásban az általam abszolúte legjobbnak tartott lemezek szerepelnek, a másodikban pedig azok, amiket semmiképp sem szabad elhanyagolni mellettük (csak egy picit mégis gyengébbek).

Ők ütnek

• Clark – Turning Dragon /Warp/
• VA – Gilles Peterson In The House /Defected/
• VA – Masterpiece mixed by Francois K /Ministry Of Sound/
• Carl Craig – Sessions /!K7/
• Cut Copy – In Ghost Colours /Matador/
• vVA – Fabric 39 mixed by Robert Hood /Fabric/
• Why? – Alopecia /Anticon/
• The Black Dog – Radio Scarecrow /Soma/
• VA – Fabriclive 39 mixed by DJ Yoda /Fabric/
• Meat Beat Manifesto – Autoimmune /Metropolis/
• Four Tet – Ringer EP /Domino/
• Evangelista – Hello, Voyager! /Constellation/
• The Roots – Rising Down /Def Jam/
• Spiritualized – Songs In A&E /Spaceman/
• The Bug – London Zoo /Ninja Tune/
• Syclops – I’ve Got My Eye On You /DFA/

Ne hagyd ki őket se

• Raz Ohara & The Odd Orchestra – s/t /Get Physical/
• Daedelus – Live At The Low End Theory /Alpha Pup/
• Cat Power – Jukebox /Matador/
• VA – Coast 2 Coast mixed by X-Press 2 /NRK Sound Division/
• VA – Sci-Fi Hi-Fi 4 mixed by Funk D’Void /Soma/
• Atlas Sound – Let The Blind Lead Those Who See But Cannot Feel /Kranky/
• VA – Fabriclive 38 mixed by DJ Craze /Fabric/
• VA – Funky Nassau – The Compass Point Story 1980-1986 /Strut/
• Cadence Weapon – Afterparty Babies /Big Dada/
• VA – Boogy Bytes vol. 04 mixed by Ellen Allien /BPitch Control/
• Autechre – Quaristice /Warp/
• VA – Metawuffmischfelge mixed by Wighnomy Brothers /Freude Am Tanzen/
• Crystal Castles – Crystal Castles /PIAS/
• Neon Neon – Stainless Style /Lex/
• Juno Reactor – Gods & Monsters /Metropolis/
• Apparat – Things To Be Frickled /Shitkatapult/
• Lyrics Born – Everywhere At Once /Anti-/
• The Fall – Imperial Wax Solvent /Sanctuary/
• Erykah Badu – New Amerykah: Part One (4th World War) /Universal Motown/
• Hol Baumann – Human /Ultimae/
• Anders Ilar – Sworn /Level/
• Blue Sky Black Death – Late Night Cinema /Babygrande/
• Carlos Nino & Lil Sci – What’s The Science /P-Vine/
• .snd – 4, 5, 6 EP /SND/
• Maybeshewill – Not For Want Of Trying /Field/
• Ellen Allien – Sool /BPitch Control/
• VA – Mary-Anne Hobbs presents Evangeline /Planet Mu/
• Martina Topley-Bird – The Blue God /Independiente/
• July Skies – The Weather Clock /Make Mine Music/
• Ital Tek – Cyclical /Planet Mu/
• HEALTH – Disco /Lovepump United/
• B12 – Last Days Of Silence /B12/
• Vibert / Simmonds – Rodulate /Rephlex/
• Bersarin Quartett – s/t /Lidar/

flynn

The Bug – London Zoo /Ninja Tune/

A világ problémáiról értekeznek különböző rasztafári előadók Kevin Martin legújabb albumán, és bizony minden klappol. Már a cím is provokáló, a számok meg aztán végképp, így teljesen mindegy, hogy a témát techno alapokkal, vagy éppen dubstep ritmusokkal, vagy raggával támogatja meg a szerző, az egyszerűen tökéletes. Sötét és elkeseredett a London Zoo világa, de amíg Bug képes azt így megzenésíteni, addig egy szavunk sem lehet. Nincsen igazából gyenge pontja, a slágerek közt pedig ott van a már rég óta ismert Poison Dart és Jah War, de nem lennék meglepve, ha a jövőben még pár anyag kijönne maxin, mert bődületesek. Már a nyitó Angry előrevetíti technoid hangzásával, hogy komoly tartalma van az albumnak, és a cím remekül passzol ahhoz a vad basszusáramlathoz, amivel megkezdődik az egész. Ne számítsunk erre azonban a folytatásban: lehet, hogy a London Zoo néha kikel magából és dühöngve üvölti, hogy milyen szar a világ, de az esetek többségében mégis képes mély lélegzetet venni, majd értelmesen felvázolni, hogy tulajdonképpen mi is a nagy baj, elég csak a befejező Judgementet végighallgatni. S ezzel nyer – intelligensen, a szavait megválogatva juttatja el üzenetét a hallgatóhoz, tökéletes aláfestéssel. Ötös.

flynn

Scuba – A Mutual Antipathy /Hotflush Recordings/

Az A Mutual Anthipathy-ban én ott vesztem el végleg, ahogy megszólalt a Tell Her: tízpercnyi bátor és magabiztos dubstep és intelligent dance music után lelassul minden, mézbe ragad az univerzum összes cselekvése, történése és létezése, és beúszik egy olyan zongoratéma, ami egymagában vetekszik a dubstep legérzelmesebb albumának, Burial Untrue-jának bármelyik pillanatával. S ahogy haladunk tovább, egy percre sem hagy alább a feszültség Scuba albumán. Aki beleborzongott a már említett Untrue Ghost Hardware-jében a háttérben betont érő, üres töltényhüvelyek fémes kopogásán, az itt is megremeg majd, ha hallja a Twitch-ben eső-liánokként záporozó kábel-visszhangokat, vagy a Poppies-ban narráló erős és érzéketlen férfihangot. Nagyon erős mikrokozmosz jön létre már az első pillanatokban, és kitart végig, az ötvenkettedik percig, és ez azért nem kis fegyvertény, tekintve, hogy mennyire ingatag talaj a dubstep számára a nagylemez síkja. Kifejezetten retroid hangulatok keverednek: oldschool techno, a Selected Ambient Works-t kiadó Aphex Twin a közelmúlt minimaltechnojával, és persze ott működnek mindenütt a tipikus dubstep jegyek, ütemek és témák. Megbonthatatlan és gyönyörű, szinte mélytengerek élővilágához mérhetően békés az anyag. Egy organikus gyönyör, olyan mélyre merüléshez, ahol már ritkák a gondolatok. Csak pár gyengébb pillanat miatt négyötöd.

Nash

Black Kids – Partie Traumatic /Almost Gold/

Vannak zenekarok, amiket nem lehet 18 év felett némi magyarázkodás nélkül jó érzéssel hallgatni. Na, a tavalyi év második felében feltűnő Black Kids például pont ilyen. Mit kezdjen az ember egy komolyanvehetetlen bandával, amelynek zenei produktuma már-már pofátlanul nagy mértékben a Cure fénykorára épül? Ez a tény egyébként már a tavalyi Wizards of Ahhhs EP idején egyértelmű volt, a nagylemez meghallgatásakor pedig azzal szembesültem, hogy ahol nem a Disintengration előtti Cure-szatyorban turkálnak finom falatok után, akkor inkább Brandon Flowers Killersét hasznosítják újra azokból az időkből, amikor még a nevadai fiúk fiatalok és hamvasak voltak (szóval úgy a Hot Fuss idején). De nem, nem és nem, a Black Kids nem szar. A Black Kids legfeljebb pofátlanul bátor, de akkoris a Partie Traumatic a legjobb Cure- és Killers-nyúlás amit valaha is hallottam. Robert Smith még nem kezdett el durván hízni, Flowersék még el tudták dönteni, hogy mi fér bele a vegasi aranyifjú-imidzsbe: ez a Black Kids most, slágergazdagon. Jövőjük fényessége kérdéses; a Partie Traumatic leggyatrább eresztései azok a dalok, amelyek nem próbálnak szimpla dance-punk számnál többnek tűnni. A második album sejthetőleg nagy gyalázat lesz, de addig is frankó volna elkapni őket egy turnén, én meg kiosztok egy véleményes négyest.

Nash

Martina Topley-Bird – The Blue God /Independiente Records/

Az új Tricky lemezzel kapcsolatos infókat olvasgatva tűnt fel, hogy egy régi harcostárs is nemrég jelentette meg saját szólólemezét, aki benne volt a Tricky-életmű legjobb pillanataiban, a Maxinquaye-ben és az Angels With Dirty Facesben. Ő Martina Topley-Bird, aki nemcsak a feka triphoppert, de sok más előadót is kisegített kicsit chilly, kicsit álmodozós, kicsit éteri dallamaival. Előéletének tudatában kissé fájdalmasan kevés meglepetés érheti az egyszeri hallgatót a Blue God hallgatása során: a tárgyalt mű tipikusan “szép hangú és érdekes énekesnő saját albuma”. Hogy is mondhatnám másképp, hiszen mindenki találkozott már jó pár ilyennel. Martina jelesre vizsgázik, több dalban is bemutatja, hogy jól áll neki az egy-két fokkal belevalóbb csaj imidzse, ugyanakkor a Blue God összeségében inkább mézesmázos, mint mézédes album. Hiába aranyos a Baby Blue, slágeres a Carnies, ésatöbbi, túl kevés érdemi dolog történik ebben a 12 számban, és ezen még a producerként egyre többet hibázó (és talán egyre túlértékeltebb?) Danger Mouse munkája sem segít. Hármas.

Nash

El Perro Del Mar – From The Valley To The Stars /Memphis Industries/

Nem gondoltam volna, hogy létezhet az a kifejezés, hogy “bántóan tökéletes”, de Sarah Assbring, művésznevén El Perro Del Mar idei produkciójával kapcsolatban ez az érzésem. Alison Goldfrapp a Seventh Tree-vel magára öltött harlekin-maszkja ugyan hasonlatosnak tűnhet a norvég művésznő viseletéhez, azonban míg előbbi a megtisztulni vágyó romlott nő képében tetszeleghet, addig Sarah egy rügyező, tavaszi virágoskerttel mérhető csupán össze. Neofolk énekesnők jutnak eszembe, de egyik sem ennyire koncentrált, ennyire hibátlan, ennyire egyetemes, és mindemellett sokarcú is. A From The Valley To The Stars fuvola-, orgona- és zongoraorientált popzenéjének tisztasága mennyei és szennyezetlen marad mindvégig, a háromszor is meggondolt hangok és dallamok lemeze ez. Tökéletessége azonban a hallgató eszébe juttatja majd, hogy több-kevesebb kosz és káosz nemhogy nem árt, de még segít is a művészi hatás elérésben. De persze El Perro Del Mar munkája így is túl gyönyörű ahhoz, hogy négyesnél kevesebbet adjak.

Nash

VA – Round Black Ghosts /~scape/

A ~scape label gondozásában megjelent Round Black Ghosts válogatáshoz nagy reményeket fűztem. A neten dubstep anyagként emlegetett lemez Scuba és iTAL tEK albumának megkaparintása után került a szemem elé, és talán elődei miatt túlságosan is sokat vártam tőle. Bár az is igaz, hogy a Round Black Ghosts nem annyira dubstep, mint inkább egy, a korai és aktuális dubstep, illetve a techno és minimaltechno és egy picit talán a glitch határmezsgyéin mozog. Ez talán sokszínűséget sugall, de változatos, nagy pillanatoknak híján van a válogatás. Korrekt minimal-dubstep felvezetés után (Martyn – Velvet) érdektelen háttérzajba vonul vissza a gárda úgy Ramadanman Response-áig, ami viszont kiugrás. Az én kis világomban húzónévként aposztrofált Pinch sokkal szürkébb a vártnál, de az utolsó három tracket jegyző Peverelist/Elemental/Pangaea társaság helyreteszi valamennyire a Round Black Ghosts renoméját. Ez miattuk (és velük együtt is csupán) kétharmad.

Nash

VA – Nigeria70: Lagos Jump /Strut/

Próbáltam kitalálni mindenféle okos dolgot, amivel ezt a lemezkritikát fel lehetne vezetni, de egyszerűen nem ment. Nem értek a nigériai zenéhez, pláne nem a hetvenes évek terméséhez. A legújabb Strut kiadvány mindazonáltal ezt kínálja: tizenhat felvétel a három dekáddal ezelőtti Nigériából a soul, funk és blues jegyeiben, hogy ezúttal megtanuljuk a történelmi leckét. Nevezhetjük a válogatást különlegesnek, mivel olyan hanganyagokat hordoz, amelyeken tényleg érezni, hogy egy teljesen másik zenei kultúrában készültek, de manapság annyi ilyen témájú lemez jelenik meg, hogy meg kell küzdenie az első helyért. Nekünk szerencsére könnyű dolgunk van, hiszen az előadókat úgysem ismerjük, ezért csupán csak annyit kell tennünk, hogy elindítjuk a cd-t, aztán várunk és meglátjuk, hogy képesek vagyunk-e átélni az élményt, amivel színesbőrű testvéreink megírták ezeket a dalokat a maguk szomorú, nyomorúságos világában, vagy inkább keresünk valami hozzánk közelebb állót. Háromnegyed.

flynn

2562 – Aerial /Tectonic/

Dave Huismans két évvel a Dogdaze alteregóján való bemutatkozását követően újabb művésznév mögé bújva jelentkezik új lemezzel. A 2562 projekt viszont nem absztrakt és glitch elektronikát takar, hanem dubstepet, többnyire technós hangokkal és gyorsan pergő dobokkal. Az elképzelés többnyire működik, de nem az egész albumon keresztül. Az Aerial címre keresztelt mű eleinte izgalmasnak tűnik, és hallható, hogy Huismans-nak kifejezetten jó ötletei vannak. A Redux és a Morvern ígéretesen kezd bele az utazásba, mesterien váltakoztatja majd ötvözi a dubot a technóval, ami elég jól szól egy darabig (kb. félútig), aztán valahogy az egészből elfogy az ihlet, és a kiadvány második fele már nem más, mint puszta önismétlés. S bár ettől még nem végzi nagyon rossz lemezként az Aerial, de nem is válik kiemelkedővé. Jó ötletei miatt azonban párszor hallgatható. Hármas.

flynn

B12 – Last Days Of Silence /B12/

Tíz év hallgatás után tér vissza az egykori Warp csodacsapat. A Michael Golding és Steve Rutter alkotta B12 a múlt évtized nagy idm forradalmának az egyik élenjárója volt; írtak lemezt az Artificial Intelligence-sorozatba, és egészen 1998-ig a szcéna aktív szereplői voltak. Hirtelen visszavonulásuk oka mindmáig nem tisztázott teljesen, mindazonáltal egy dekádnyi hallgatás után itt van a Last Days Of Silence két diszken. Ráadásul mintha mi sem történt volna: idm/techno majdnem két órán keresztül (a második lemez öt élő felvételt tartalmaz), aminek a nyitánya annyira erős és szenvedélyes, hogy bűn lenne kivenni az albumot a lejátszóból. S szerencsénkre a B12 tudja tartani ezt a nagyon korán belőtt szintet a továbbiakban is, aminek az igazi meglepetése az élőben rögzített számokat tartalmazó második korong azzal az elemi erejű kísérleti technóval, amit ma már nagyon kevés helyen találni. Lágyan induló, de végül nagyon beboruló, sötét albumról van szó, ami folyamatos metamorfózisa miatt már-már útmutató jellegű a kísérleti elektronikába. Ötös.

flynn

Studio Apartment – The Rising Sun /King Street Sounds/

Az elmúlt négy év legjobb King Street Sounds-os Studio Apartment remixeit gyűjti egybe a Rising Sun. A japán Masanori Morita és Noboru Abe alkotta páros dalaihoz olyan producerek nyúltak hozzá ebben az időszakban, mint Rasmus Faber, Sole Channel (Mr. V), Kerri Chandler, Quentin Harris és Eric Kupper, s nem is hibáztak a deep house mesterei, minek eredményeként ez a remixalbum akár az év legjobbjai közt is ott lehet. Dallamos, szexi tánczenék kiváló gyűjteménye a Rising Sun, erős vokáljai és nagyszerű alapjai a bizonyítékok arra, hogy nem hiába állandó szereplője minden bulinak Amerikában a két ázsiai arc. Akinek pedig ez nem lenne elég, az a nyolc remix mellett két vadonatúj dallal is élvezkedhet, s köthet fogadásokat arra, hogy a Justifiable-ből vajon mikor lesz parkettkedvenc, s fogja-e a tömeg a feka dj-kel közösen énekelni a refrénjét, miszerint: “respect the people, respect the dj, respect the music, respect the style”. Négyes.

flynn

Jori Hulkkonen – Errare Machinale Est /F Communications/

A gépek is tévednek címmel jelent meg Jori Hulkkonen hatodik szerzői albuma, ami koncepciójában inkább a legutóbbi Dualizmet követi, mintsem a korábbi, egyszerűbb felépítésű, főleg tánctérre írt munkákat. Persze négynegyedekből ezúttal sincs hiány, az előfutárként kiadott Never Been Here Before tulajdonképpen a szerző reakciója az elmúlt pár év minimaltechno kitörésére, de a hagyományosabb ütemek előtt is hallunk egy tisztelgést a Mere Vehicule személyében. A többi szám inkább a finom művészkedés kategóriájába sorolható: sok a vendégénekes (pl. Justine Electra, Jimi Tenor, Ernesto, vagy a korábbi albumokról is ismert John Foxx és Nick Triani), akik mindenféle hangkörnyezetben feltalálják magukat, legyen szó akár tudományosan fantasztikus szintipopról (Errare Machine Est), vagy a már az imént is említett minimaltechnóról. Szélsőséges munkával van tehát dolgunk, amit pont annyi ideig kell emészteni, mint bármely más skandináv elektronikus zenei albumot. Minél többször hallgatjuk, annál többet mutat meg magából. Négyötöd.

flynn

VA – Life Beyond Mars – Bowie Covered /Rapster/

Számomra David Bowie mint rockénekes teljesen kimaradt, de ezt a lemezt mindenképp hallani akartam, hiszen mégiscsak kíváncsi az ember arra, hogy hogyan tudtak átemelni tizenkét klasszikus számot modern elektronikába. Az előadók közt ráadásul olyan nevek vannak, mint Kelley Pollar (aki hozza azt a meleg tündérdiszkót, amit a nemrég megjelent albumán is hallhattunk), Carl Craig (aki Zoos Of Berlin nevű zenekarával rockzenét játszik), Matthew Dear (aki az Asa Breed formuláit követve összerakta a tőle vártat), Susumu Yokota (aki ezúttal ambient helyett house-ban gondolkodott), The Emperor Machine (ott van az electroclash nagyon) vagy Joakim (akinek a francia szintidiszkó bődületesen megy) és persze még pár kevésbé ismert producer/zenekar. A végeredmény meglepően jó, sokkal élvezetesebb, mint a tavaszi Prince feldolgozásalbum, ráadásul a – nekem – ismeretlenebbül csengő nevek többször nagyobb meglepetést okoztak, mint a már jól ismertek. Az Au Revoir Simone nevű folkbanda előadásában hallható Oh! You Pretty Things és az arc nélküli Drew Brown újraértelmezett Sweet Thingje a két tuti, de Leo Minor munkája is élvezetes, a nagyok közül meg Carl Craig az abszolúte befutó. Hármas.

flynn

Nick van Gelder – Choose Music /BBE/

Vannak emberek, akik egyszerűen nem akarnak híresek lenni. Vegyük példának Nick van Geldert. Már a nyolcvanas évek közepén részt vesz az Ozric Tentacles nevű kultikus space rock banda megalapításában, dobokon és gitáron játszik. Az acid jazz-láz kitörésekor azonban beleun a témába, és lespanol a Brand New Heavies-szel, folyton közösen jammelnek, aztán 1991-ben ismét vált, ezúttal a funky irányába, ahol egy haveri kocsmázásokból és házibulikból összeverbuvált banda háttértagja lesz. 1992-ben nevet is választanak maguknak – Jamiroquai –, de Nick van Gelder nem elégedett az elért eredményekkel, így 1994-ben ismét tovább áll, és elkezdi építeni a szólókarrierjét. A szabadidejében ugyan még összefut néha a Brand New Heavies tagjaival, de már tudja, hogy a funk az ő végzete. Előbb Keb Darge-zsal létrehozza 1999-ben a Deep Funk Records-t, a mostani évtizedben meg már csak magára koncentrál, miközben a stílusban producerkedik mindenkinél. Több mint húsz évnyi karrier feldolgozása tehát a Choose Music, ami egyben Nick van Gelder életfilozófiája is. Ő ugyanis magasról tojt a csillogásra és a hírnévre, inkább a zenét választotta. A lemezt igazságtalan értékelni: nem hibátlan, de a szerző kiléte nélkül is sejthető, hogy valaki olyan írta, aki már a jazzfunk éra vége óta benne van a körfolyamatban. A The Way és a Think About It a két legjobb zene, de rendben van maga az egész is, amelynek minden hangszerjátékát és alapját Gelder írta. Négyes.

flynn

Studio – Yearbook 2 /Information/

A baleárikus hangzás két feltörekvő reménysége a svéd Studiót alkotó Dan Lissvik és Rasmus Hägg. Az első két albumukkal (2006: West Coast, 2007: Yearbook 1) már biztos helyet szereztek maguknak a stílusban, az új kiadványukkal pedig kifelé tekintenek a nagyvilágba. A Yearbook 2 az elmúlt pár évben készített remixeiket tartalmazza összegyűjtve, köztük Kylie Minogue 2 Hearts-ával, minek köszönhetően mindenki felfigyelt rájuk tavaly. Akinek tetszett az átirat, az élvezni fogja a Yearbook 2 többi számát is, lévén hasonló átértelmezésekről van szó a baleárikus diszkó keretei közt. Az ismertebb nevek közt Kylie mellett a Shout Out Louds-ot, a Love Is Allt és Brennan Greent találjuk, ezeken túl pedig olyan újoncok dalaival játszhatott el a Studio, mint a Rubies, vagy Williams (aki ráadásul a Tangerine Dream klasszikus Love On A Real Trainjét dolgozta fel). Jó megjelenés, pláne ebben a nagy retrókorszakban. Négyes.

flynn

Bersarin Quartett – Bersarin Quartett /Lidar/

Az elnevezés ellenére állítólag egy darab emberől áll a Bersarin Quartett, és nagyon titokzatos körülötte minden. Származása szerint münsteri, de semmi mást nem tudni róla, csak azt, hogy bődületesen tehetséges. A komolyzene vegyül downtempóval ezen a debütáláson, és akármikor hallgatom, egyszerűen képtelen vagyok ráunni. Annyira varázslatos, gyönyörű az egész kollekció, hogy muszáj ajánlanom nektek, mert tényleg egy élménnyel lesztek kevesebbek, ha kihagyjátok. Már az Oktober sokat sejtet: finoman ismétlődő vonós alapok, majd egy nagyon lágyra megírt törtütem, ami a továbbiakban variálja magát az ambienttel. Néha kifejezetten filmszerű, drámai az élmény, ami csak erősíti az emberben azt a szomorkás, sötét színekkel festett képet, amin egy szomorú ember ül valamelyik téren, és maga elé bámulva hallgatja a Bersarin Quartett zenéjét. Négyötöd.

flynn