Tartalomjegyzék

• A címlapon: A 9 legszánalmasabb dolog, amit egy partin elkövethetsz
• Steinski – What Does It All Mean? 1983-2006 Retrospective
• Syclops – I’ve Got My Eye On You
• Stereo MC’s – Double Bubble
• Pop Levi – Never Never Love
• Leila – Blood, Looms & Blooms
• Kidda – Going Up
• VA – Disco Italia: Essential Italo Disco Classics 1977-1985
• X-Press 2 – Raise Your Hands – The Greatest Hits
• Kaskade – Strobelite Seduction
• Unkle – End Titles… Stories For Film
• Benga – Diary of An Afro Warrior
• RZA – Digi Snacks
• The Roots – Rising Down
• Plantlife – Time Traveller
• She & Him – Volume One

A címlapon: A 9 legszánalmasabb dolog, amit egy partin elkövethetsz

Jó néhány év masszív partimúlttal láttunk már cifra helyzeteket a legkülönfélébb szórakozóhelyeken, a nagy számokból pedig lejön az a keresztmetszet, ami a leggyakoribb szánalmas égéseket tartalmazza. Ezek azok a gázos dolgok, amik elől józanul, a buli előtt nyilván mindenki határozottan elzárkózna, aztán a party hevében mégis mindig akad egy-egy kretén, aki nem bír magával. Megpróbáltuk egy kilences listába összeszedni, hogy a helyetekben mit nem csinálnánk soha, bár valószínűleg már rég elkéstünk ezzel. Figyelmeztetés: ha valaki magára ismer, az csupán a véletlen műve. (De ha így van, azért nézz magadba!)

9. Elkérni ronda csajok telefonszámát, majd másnap a neten csekkolni őket, és utálni magunkat

A közösségi site-ok korában már szinte mindenkit le tudunk nyomozni az iwiwen, Facebookon, MySpacen (és a többi), akivel megismerkedtünk előző este. Még az se gond, hogy a csajnak nem emlékszel a nevére, a “tánctér dominái” (avagy, ahogyan egyik haverom nevezi őket: a partyshit) úgyis simán felírják a publikus adatlapjukra a telefonszámukat, úgyhogy ez alapján is megtalálod őket. A reality check után aztán utálhatod magad az elfogyasztott tetemes mennyiségű piáért. Persze aztán nem hívod fel, a haveroknak meg nem ezzel fogsz dicsekedni, de azt az életben nem mosod le magadról, hogy ráindultál egy bányarémre. (Ehhez egy legalább hasonló agymosás fog kelleni.)

8. Molesztálni a dj-t

Minden dj rémálma, amikor néhány baromarcú partizó betámadja, hogy teljesíthetetlenebbél teljesíthetetlenebb számokat kérjen tőle. A lemezlovas aztán vagy teljesíti a kérést, hogy minél hamarabb megszabadulhasson a hülyéktől, vagy a lekoptatást választja. Ez jobb esetben megy szép szóval vagy bekamuzott ígérettel (“persze, hamarosan hallani fogod”), rosszabb esetben pedig hívja a biztonságiakat. Bajnok szinten szánalmas dolog az ő kezeik között távozni a főbejáraton át.

7. Felmászni magas/feltűnő helyekre, és kreténül táncolni

Avagy a klasszikus tabledance, amit már nem csak asztalon vagy pulton lehet művelni, köszönhetően sok (az elkövetőnél nem kevésbé szánalmas) helyen direkt erre a célra épített segédeszköznek, emelvénynek. Alighanem az egyik legismertebb jelenségről van szó: valaki annyira magáénak érzi a bulit, hogy ezt ki kell mutatnia a többiek felé, ezért felmászik valami jól látható helyre, hogy mindenki megbámulja, miközben ő az istenek táncát lejti. Értelemszerűen ezer ilyen emberből kilencszázkilencvenkilencet azonnal le kéne lőni, a saját érdekében. A mutatvánnyal csak azt éri el, hogy mindenki röhög rajta egy sort, bár ő valószínűleg úgy éli meg az egészet, hogy mindenki meg akarja vele osztani az örömét. Ez a legjobb módja annak, hogy minél több ember előtt minél gyorsabban lejárasd magad.

6. Kikezdeni a szexi pultos csajjal

Alap, hogy minden valamirevaló hely rendelkezik legalább egy olyan pultossal, akire minden pasi rávetné magát, ezért aztán nem meglepő, hogy vannak, akik ezt nyílt utalások formájában közlik is szegény lánnyal. Ezek a barmok vajon belegondoltak már abba, hogy mennyire szar lehet a csajnak minden éjjel legalább egy tucat kreténtől ezeket a béna szövegeket hallgatnia? A plusz a dologban, hogy nyilván senki sem itt kezdi a hódítást, így a pultos csajjal való kikezdés valószínűleg már a sokadik, kétségbeesett próbálkozás, amikor az ember arra mozdul rá, akitől a mannát kapja (ez is biztos valami freudi anya-komplexus, ahol a tejet a whisky helyettesíti, csak a csöcsök maradnak ugyanazok). Kevés annál szánalmasabb dolog van, amikor az este így besül, még a pultos is lepattint, utána meg a hely verőemberei elől is menekülhetsz.

5. Bunkó módon közlekedni

Én nem tudom, miért alakult ki az, hogy a bulizók zöme egyszerűen mindenkit úgy lök arrébb az útból, mint egy tulok, miközben el akar jutni a tánctérről a mosdóba, vagy vissza, lehetőleg mindezt a dj szett legjobb számánál. Nem felejtem el haverom nézését, amikor a Layo & Bushwacka!-n egy nálam fél méterrel alacsonyabb lány két kézzel megfogott, és egy halk “bocsi” kíséretében szó szerint arrébb rakott. Ha azt akarod bizonyítani, hogy te vagy a legkeményebb arc a placcon, köss bele a kidobókba, vagy pusztíts egy metalcore koncerten a mosh pitben.

4. Pacsizni minden staffal, mintha ismernéd őket

Az egyik legnagyobb wannabe mutatvány a világon, mikor a semmiből egyszer csak a crew valamelyik tagjánál terem egy-egy menőző srác vagy feltűnősködő csaj, és lepacsizik, mintha világraszóló cimborák, vagy legalábbis gyerekkori jó barátok lennének. Tipikus a buliszervező/pultos/dj arcán ez után az “ez meg ki a faszom volt?!” tekintet, jobb esetben ennek hangot is ad, hogy az összes környéken álló előtt azonnal nyilvánvalóvá váljon, hogy épp a party egyik legszánalmasabb figurája került a szemük elé.

3. Pózolni a partifotósnak

Gondolom, mind egyetértünk abban, hogy egy buliban, akiket azonnal össze kéne rugdosni, azok az önelégült és abszolúte balfasz partifotósok (tisztelet a kivételnek), akik azt hiszik, hogy a fényképezőgép a nyakukban valamiféle pozitív státuszszimbólum. Ez viszont hagyján ahhoz képest, hogy még a legratyibb fotós lencséje is ki tudja hozni szinte mindenkiből a pózoló losert vagy ribancot. Már elárasztják a netet nem csak a partyfotókat gyűjtő oldalak, de azok a site-ok is, ahol direkt a gáz figurákat válogatják ki, aki pedig ezek után is vigyorogva pucsít a fényképezőgépnek, az megérdemli, hogy a homlokára pecsételjenek egy jókora “szánalmas” plecsnit.

2. Barátokkal smárolni

Biztos vagyok benne, hogy máshol is előfordul, de nekem speciel a Kollektíva partikból lett azért elegem, mert idővel már annyira erőltetett gayszag terjengett a Trafóban, hogy a falról folyt a rózsaszín izzadtság (az itt és most mellékes, hogy mondjuk ezzel egyenes arányban a zene is kellően elkurvult). Ráadásul divatbuzikról van szó, akik csupán azért nyomják le a nyelvüket a spanjuk torkába, mert az éppen trendi Franciaországban, vagy a fene se tudja hol. A büntetés egyértelműen tarkólövés, vagy humánusabb verzióban partifotósok kereszttüze, és utána szánalmas.hu főoldal.

1. Részegen felhívni az exet

A legszánalmasabb dolog, amit el lehet követni a buliban. Feltehetően mindannyiunknak van már személyes tapasztalata a témát illetően, mikoris a társaságnak sikerül annyira berúgnia, hogy páran elkezdenek az exeikről nyafogni, és egyik haverunk az ital buzdító hatására kitalálja, hogy igen, itt az ideje, hogy végre beolvasson keményen az exnek, hajnali kettőkor. Persze a szórakozóhelyek nem igazán alkalmasak ilyen telefonhívások lebonyolítására, ergo haverunk kirángat a fagyos éjszakába (egyértelmű, hogy egy olyan helyről, ahova nem lehet visszamenni anélkül, hogy ne fizesd be újra a belépőt), majd, úgy a harmadik próbálkozás után belátja, hogy egy olyan barom sincs, aki hajnal kettőkor felvenné a telefonját (pláne látva a hívót). Itt aztán a bulinak is annyi, és egy ember hülyesége rögtön két “szánalmas” címre pályázót is termelt. Kérjük tehát minden férfitársunkat: soha, de soha ne jusson eszetekbe ilyet tenni.

flynn és oizys

Steinski – What Does It All Mean? 1983-2006 Retrospective /Illegal Art/

Sokat váratott magára a cut ‘n paste dj-technika feltalálójának első hivatalos cd-je (úgy huszonöt évet), hiszen a kizárólag hangmintákból összeollózott What Does It All Mean? tartalma kizárólag összevissza lopkodott hangokból áll, így a szerzői jog megsértése miatt eléggé problémás lett volna kiadni az anyagot a nyolcvanas évek közepén. Az oldskool hiphop gyűjtemény valamennyi darabjába belefuthattunk már, de most, így, egybeszedve érthetjük csak meg igazán, hogy ez a metódus miért is inspirált és nevelt ki egy egész generációt (pl. DJ Format, DJ Shadow, Coldcut stb.) magából. Szellemesen és ízlésesen, patentra összeállított munkákat hallhatunk, melyek közt megtalálható az összes DJ Lesson a Payoff Mixtől kezdve a James Brown mashupon át egészen a jazzig, és a többi montázs is nagyon impresszív (talán a szexszel foglalkozó I’m Wild About That Thing a legjobb). A több mint hetven perces album mellé ráadásul egy bónusz cd is jár, amin egy 2003-ban sugárzott Solid Steel rádióműsor hanganyaga hallható, melyet Steinski állított össze, amikor felkérték, hogy készítsen kizárólag a saját számaiból egy egyórás mixet. A What Does It All Mean? tehát nem csak történelmi szempontból fontos, de minőségileg is kiváló, így alighanem ismét felírhatunk egy olyan korongot, aminek a beszerzése kötelező minden elektronikus zene fanatikusnak. Ötös.

flynn

Syclops – I’ve Got My Eye On You /DFA/

Régi elmaradását pótolja be Maurice Fulton a Syclops projektjével: a sheffieldi producer három finn jazz zenésszel kiegészülve eleveníti fel a nyolcvanas évek közepére-végére jellemző leftfield diszkót, hol a techno, hol az electro felé kalandozva. Az I’ve Got My Eye On You című album nem egy száma több mint három-négy éves, de nem húzzák vissza a korongot, éppen ellenkezőleg. Szolíd, nem túl hivalkodó és rendkívül ügyesen megoldott hangszertémák épülnek a klasszikus hangzású ütemekre, így a végeredmény nem a gyakorta slágeresnek ismert diszkóvilágot eleveníti fel húsz évvel ezelőttről, hanem azt a fajtát, ami már akkor is undergroundnak számított. Komoly, összetett számok halmaza tehát a lemez, amire táncolni talán nem is akkora élvezet, mint mondjuk leülni valamelyik este a hálószobában, előszedni a vízipipát, és egy nagy szeretkezéssel egybekötve utazni egy nagyot. Ráadásul az eddig ismert munkák (Mom, The Video Broke, NR17, Where’s Jason’s K) mellett a soha nem hallott darabok sem vallanak szégyent, így minden tekintetben erős alkotással van dolgunk. Bárcsak több lenne belőle. Négyes.

flynn

Stereo MC’s – Double Bubble /PIAS/

Ha a három évvel ezelőtti Paradise intő jel volt arra, hogy a Stereo MC’s-nek nem kéne erőltetnie ezt a visszatérés dolgot, akkor a Double Bubble a piros lámpa. Rob Birch mögül ezúttal hiányzik az a két női énekes, akikkel a Paradise-t próbálták eladni, és minimális a hangszeres kíséret is, helyette azt a fajta parasztbasszra épülő fesztiválzenét hallhatjuk, amivel már tíz évvel ezelőtt is csak haknizni lehetett. Valamiféle bigbeat/breakbeat korcs, ami nem képes kitörni a maga sablonos, végig ugyanarra az ötletre épülő szorításából, így a Double Bubble már tíz perc után unalmas (a bevezető Get On It egyszer jó). Súlyosbítja a helyzetet, hogy Rob Birch-nek egyáltalán nincs mit mondania, butábbnál butább szövegeket hallhatunk végig, amikre már a hármadik szám után oda se figyelünk (a Pictures a mélypont). Az meg milyen már, hogy a két legjobb szám a lemez legvégén van, ráadásul az egyiket még csak meg sem találjuk a borítón. Stereo MC’s: nyugodtan vissza lehet vonulni, nem sértődünk meg. Kettes.

flynn

Pop Levi – Never Never Love /Counter/

Ami nem volt jó a The Return To Form Black Magick Partyn, az kiválóan működik Pop Levi új lemezén, a Never Never Love-on. Az elképzelések még mindig a glam rock köré épülnek, de sokkal ötletesebben, játékosabban van elszórva a dalokban az elektronika, minek eredményeként egy bolondos és nagyon szerethető végeredményt kapunk. Pop Levi hangja ráadásul még mindig van annyira különleges, hogy hozzá tudjon tenni valami pluszt a felvételekhez, így tulajdonképpen csak akkor kell elkerülni a Never Never Love-ot, ha nem bírjuk ezt, a popzene keretein belül túlságosan is szélsőségesnek minősülő electro-glam játszadozást. Néha talán a szerző túlzásokba esik, és egy-egy szám már inkább idegesítő, mintsem mókás, de a korong java rendben van. Kedvencek: Wannamama, Never Never Love, You Don’t Gotta Run, Love You Straight és Calling Me Down. Négyes.

flynn

Leila – Blood, Looms & Blooms /Warp/

Leila Arabról sokan úgy vélekedtek a kilencvenes években, hogy az idm/experimental meghatározó női alakja lehet. Aphex Twin kiadóján (Rephlex) debütált Like Weather című albumával 1998-ban, az azt követő Courtesy Of Choice pedig már a nagy múltú XL-en jelent meg két évvel később. Leila ezután eltűnt, de annyira, hogy nyolc évig nem írt semmit: csak annyi köze volt a zenéhez ebben a hosszú időszakban, hogy két Björk-albumon producerkedett pár számnál. Nevezhetjük tehát nagy visszatérőnek a fiatal lányból igazi nővé érett művészt, akinek Blood, Looms & Blooms című munkája több mint ígéretes. Már a borító jelzi, hogy valami nagyon szürreális, absztrakt darabbal van dolgunk, a hanganyag pedig igazolja a feltételezésünket. Nem az a beteg elektronika, amiben a többi Warp idm művész utazik: Leila mesékben gondolkodik, és tündéri dimenziókat tár elénk, amik az első számtól kezdve egyre jobban kifordulnak önmagukból, de a változás után sem borzalmas dolgokat látunk, hanem ugyanolyan varázslatosakat, csak elvont, absztrakt formában. Az utóbbi időkben újrajátszottam az American McGee’s Alice-t PC-n (az Alíz csodaországban horrorváltozata nagyjából), és azon kaptam magam, hogy szüntelen ezt az albumot hallgattam a pályák alatt. Ilyesmi lemez tehát a Blood, Looms & Blooms: az eredeti Grimm-mesékhez és elborult játékokhoz keresve sem találnánk jobbat. Ráadásul olyan vendégénekesek vannak rajta, mint Terry Hall és Martina Topley-Bird, de a Deflect maxin még egy Plaid kollaborációból született b-side is hallható. Négyötöd.

flynn

Kidda – Going Up /Skint/

A Kidda bemutatkozó albuma az a fajta lemez, ami bátran szólhatna egész nap a Radio Cafén, vagy lehetne a buli tetőpontja a West-Balkánban. Seggrázós hiphop latin és funk beatekkel, amihez hozzáadtak egy picike soult, na meg olyan vendégénekeseket, mint Gary Lightbody a Snow Patrolból. A Going Upnak különösebb mondanivalója nincs: minden dal refrénje memorizálható az első hallgatás után, és lényegében, ha nem akarjuk hallgatni, akkor anélkül is ignorálhatjuk, hogy kikapcsolnánk – észrevétlenül elszól a háttérben. Ezáltal kissé megkésett albumnak érzem a Skint legújabb kiadványát; volt egy időszak (úgy öt évvel ezelőtt), amikor havonta több tucat ilyen munka látott napvilágot, és az emberek még a legszarabb fércműveket is bekajálták. 2008-ban már senki nem akar ilyen semmitmondó dolgokat hallgatni, és ugyan vitathatatlan tény, hogy vannak emlékezetesebb pillanatai is a Going Upnak (pl. Strong Together, Smile), de nem tud kitörni a jellegtelenségéből, vagyis nem hiszem, hogy öregedő titkárnőkön és kiégett marketingeseken kívül mást egy-két alkalomnál tovább is le tudna kötni. Kétharmad.

flynn

VA – Disco Italia: Essential Italo Disco Classics 1977-1985 /Strut/

Az italo disco stílus felfedezetlen szépségeit mutatja be a Strut soron következő válogatása, amit az a Stevie Kotey hozott tető alá, aki egyszer már megcsinálta a tuti retródiszkó mixet még 2003-ban a Chicken Lips tagjaként egy DJ Kicks formájában. Nem sikerült viszont ráduplázni az öt évvel ezelőtti sikerre: a Disco Italia egyszerűen nem jó válogatás, és ezt a sorrendjének köszönheti. Jó számokból ugyanis nem szenved hiányt a korong: már a Brazilian Dancer hátrarepít minket az időben, és olyan finomságok vannak a továbbiakban, mint a Now Baby Now (Kano), a Burning Love, vagy a Let Me Be Your Radio, és ezek az anyagok bizony még mindig állják az idő próbáját és bizonyítják, hogy az italo disco is egy értékes stílus volt. Hiába azonban a Struttól megszokott színvonal, a sorrend folyamatosan megtöri az építkező ívet, miképpen gyakorlatilag képtelenség az elejétől a végéig egyhuzamban élvezni a korongot. Részletekben egy fokkal jobb, ez esetben egy-két trekket akár át is ugorhatunk olykor, de így az egész kiadvány pont válogatásként bukik meg, én pedig emiatt mélységesen szomorú vagyok. Pont egy olyan szakértőtől, mint Stevie Kotey, nem ezt vártam. Kétharmad.

flynn

X-Press 2 – Raise Your Hands – The Greatest Hits /Skint/

Tizenöt év és számos nagy sláger után várható volt, hogy az Ashley Beedle-ből, Darren Rockból és Darren House-ból álló X-Press 2 megjelentessen valamiféle best of kiadványt, ami végül két korongon érkezett meg slágerekre és remixekre bontva. Az első lemezen olyan nagy house-himnuszok vannak, mint a David Byrne-nel készített Lazy, a Kill 100, AC/DC, Muzikizum és a Rock 2 House, míg a folytatásban befigyel Carl Craignek a Kill 100-ra írt magasztos detroit techno szimfóniája, a Fatboy Slim-féle Star 69 és Nitzer Ebb Join In The Chaintja is. A Raise Your Hands-szel nincs tehát baj: talán ugyan a két lemez egy kicsit sok, egyre simán lehetett volna tizenkét hibátlan dalt szelektálni, így viszont az igazi rajongók járnak jobban. Négyes.

flynn

Kaskade – Strobelite Seduction /Ultra/

Kaskade neve mindenkinek ismerős lehet, aki valaha hallgatott sznob koktéldiszkó válogatásokat. Sokszor olyan érzésem van, hogy a pali direkt ezekre a kiadványokra írja a maga sajátos, tucathouse dolgait, amikkel egyébként semmi baj nincs egészen odáig, amíg nem kell egyszerre egy számnál többet meghallgatni ezekből. A szerző új, Strobelite Seduction című lemeze sem kivétel ez alól: egykaptafás, nyálas vokálhouse, aminek bármely darabjából lehetne rádióslágert csinálni. Néha kicsit trance-es, máskor inkább downtempo, és nagyon szépen szól, az énekesnők közt pedig olyan neveket találunk, mint Tamra, Laurice Barnett, vagy Becky Jean Williams. Szerelmesek nyugodtan tegyenek vele egy próbát. Hármas.

flynn

Unkle – End Titles… Stories For Film /Surrender All/

A legújabb Unkle-munka, vagyis az End Titles… Stories For Film nem más, mint azon zenék gyűjteménye, amik a zseniális War Stories-ra nem kerültek fel. Persze van köztük sok filmzene is, amikkel kapcsolatban az ember már előre sejti, hogy mozgókép nélkül harmatgyengék lesznek (az egyetlen kivétel ez alól a Heaven, viszont az már tavaly felkerült a Hold My Hand maxira), mindenesetre bíztam abban, hogy a többi felvétel közül legalább néhány jó lesz (amire lehetett volna esély, hiszen huszonkét szám van a kiadványon). Mindazonáltal az End Titles… nem más, mint a War Stories jó pár fokkal gyengébb, lukratív szemléletű megismétlése: üres és erőltetett rockzenék, céltalan ambient, valamint az ismert kollaborációk (pl. Queens Of The Stone Age) rosszul elsült végtermékei. A Heaven mellett egyedül az Against The Grainnel érdemes foglalkozni, illetve a Trouble In Paradise abból a szempontból lehet érdekes, hogy az Unkle rendszerint ezzel vezeti fel a koncertjeit. Azonban ez még így is borzasztóan kevés. Egyes.

flynn

Benga – Diary of An Afro Warrior /Tempa/

Nem lehet mondani, hogy Benga idei nagylemezére nem pihentem volna rá – általában szeretek a friss élmény birtokában nekiesni a billentyűzetnek, és leszűrni a fülön áthaladó dolgok esszenciáját. A halogatott anyagokból időrabló újra- és újrahallgatások lesznek, míg rájövök, már felesleges írni a témáról. A Diary of An Afro Warrior a szamuráj másik útját járta be. Alakot öltött, nem tetszett, belekóstoltam többször is, ízlelgettem. Nehezítette a dolgom az album egyetlen negatívuma: túl sok. Szétfolyik. Nem halad. Szinte redundáns, felcserélhető, az A, B és ki tudja, még milyen pontok csak lebegnek a levegőben. Eközben Benga játszik a hangokkal, dallamokkal, szó szerint bűvészkedik a témákkal, ezt ide bedobom egy kicsit, de mielőtt kiforrna, csavarok rajta kettőt. A Diary of An Afro Warrior az a film lenne, aminek a kópiáit elfelejtették odaadni a vágónak. Lehetett volna belőle harminc perc tömör, súlyos dubtechno, egy szellősebb, érzelmesebb dubstep drog Burial-reprízként negyven perc körül. Így viszont lett egy óra játékidő feletti határanyag melodramatikus pillanatokat váltó húzós basszusfutamokkal, szaxofonnal, trance-es kitérőkkel, és a hallgató részéről gyakran furcsálló pillantásokkal. De így is négyes.

Nash

RZA – Digi Snacks /Koch Records/

A Wu-Tang Clan szólóanyagaival valahogy mindig is úgy voltam, hogy igyekeztem mindig képben lenni és beszerezni őket szépen sorban, de nem azért, mert annyira hibátlan élményt nyújtottak, egy idő után sokkal inkább a megszokás generálta ezt a dolgot. Őszintén szólva a bőven kétszámjegyű listából csak két albumot szoktam még ma is gyakran előkapni: az egyik Raekwon felejthetetlen Only Built 4 Cuban Linx-e, a másik meg éppen a frissen megnyilatkozó RZA-tól a Bobby Digital. Tulajdonképpen már mindegy, hogy mit hoznak ki a már most is simán a világörökség részévé nyilvánítható srácok, de a Digi Snacks így is több, mint rendben levő album. Bár az is igaz, hogy (már) nem ez fogja inspirálni a fiatal, sufnikban gyakorló fiatal tehetségeket. Mindent összevetve erős hangulati egységgel, sok soulos ízű és visszafogott, háttérelektronikával megtámogatott dal, az album első felében jópár nagy dobás (Long Time Coming, Bobby Trap, No Regrets) garantálja, hogy nagy kedvünk támadjon előszedni a Ghost Dog filmet, és nosztalgiázzunk egy jót jobbunkon Forest Whitakerrel, balunkon meg a jó öreg Bobby Digitallal. Háromnegyed. (Ja, és készül az Only Built 4 Cuban Linx II, Raekwon, RZA, Busta Rhymes és Dr. Dre produceri munkájában, az milyen már.)

Nash

The Roots – Rising Down /Def Jam/

Napjaink két legnagyszerűbb mainstream rap kollektívája (a Wu-fiúk és az itt tárgyalt Roots, ugyebár) közül az előbbi hosszabb, utóbbi jóval rövidebb szünet után nyilatkozott meg. Most viszont már kijelenthető, hogy az eltérő munkaidő nem járt minőségbeli különbséggel. Az 8 Diagrams és a Rising Down közti különbség csak annyiban áll, hogy a Roots lemeze egyértelműbb és gyorsabban ható remekmű, melybe a Roots-família régi tagjai segítettek be, mint Truck North, Malik B., Dice Raw és Porn, illetve olyan arcok, akik már saját kiadványaikkal letették a névjegyüket (az isteni Mos Def az év hip-hop számában, a címadó Rising Downban; Talib Kweli a Lost Desire-ben vagy a jellegzetesen Common-szerű The Show). A két évvel ezelőtti Game Theory is az év legfontosabb hip-hop megjelenése volt, a Rising Down egész egyszerűen kötelező mindenkinek, aki nem gyűlöli zsigerből a stílust. Számomra megkérdőjelezhetetlenül ötös, az év végi Top 10 biztos tagja.

Nash

Plantlife – Time Traveller /Rapster Records/

Illett volna eldönteni a megírás pillanatáig, de még most is vívódom, hogy Plantlife lemezét hallgatva az “átlagos, néhány érdekes slágerrel” vagy az “ez még viccnek is rossz” kategória mellett kéne elköteleznem magam. Kezdjük azzal, hogy a Time Traveller 19 számot tartalmaz bőven egy óra fölötti játékidővel, és már túl sok ehhez hasonló lemezt hallgattam végig, hogy elmenjek emellett anélkül, hogy feltegyem a kérdést: mi a franc értelme van ennek? Tudom, hogy sok kiadó nem ad ki nagylemezt félórás időtartam alatt, de azért tényleg nonszensz, hogy a minőségi öncenzúra teljes ismeretlenségbe kezd süllyedni. S ez átvezet a másik nagy problémára, hogy az ötödik track az első pillanat, amikor nem éreztem azt, hogy le fogom kaparni az arcomról a bőrt tíz körömmel ezeket a félelmetesen gázos, menő funknak tűnni akaró témákkal és nevetséges effektekkel operáló dalförmedvényektől. Aztán az említett ötös számú Take It Off már sokkal jobb helyen kapisgál, de végigszenvedve ezt az albumot egyértelművé válik: ebből egy kábé négy trackből álló kislemezt lehetett volna összeválogatni, albumként viszont legfeljebb kettes a Time Traveller.

Nash

She & Him – Volume One /Merge Records/

Szerezz egy filmszínésznőt, aki egyszerre kedves a mainstream mozijáró közönségnek és a kultikus filmekkel és sorozatokkal kelő és fekvő kritikusoknak, akinek nincs botfüle és esetleg van benne valami zenei potenciál, és dobd be a közösbe a legjobb pillanatban: sikerre vagy ítélve. Rosszmájúnak tűnhetek, de arra a betegségre is gyógyír ez a recept, melyet Matt Ward és Zooey Deschanel írt fel. Matt Ward valami énekes-dalszerző Portlandből, aki kábé a helyi Conor Oberst (Bright Eyes) lehet, szerepelt is utóbbi úr két lemezén. Sokkal érdekesebb Deschanel, aki már felrakta magát a polc megfelelő helyére a Weeds-szel meg a Galaxis Útikalauz filmváltozatával, meg nemrég szerencsétlenkedett egy kört az új Shyamalan-moziban Mark Wahlberggel. Szóval itt van ez az érdekes fiú és ez a szép lány, és zenélnek. Meglepően jól. Tulajdonképpen összehoznak egy komplett filmzenét, amihez már csak a film hiányzik, de tökéletesen megfelelne az Into The Wild alá is; indie és country ötvözete, hibátlan, elégedett és elszáll a füsttel együtt, a szél elviszi messzire, veled együtt. Kikapcsolódásnak tökéletes, de nem olyan könnyű megunni, mert Zooey fokozatosan ad bele egyre több, újabb és újabb izgalmat a saját hangjába, mintha már évek óta ezt csinálná. Tökéletes nyári zene bendzsóval és zongorával, csak ne jöjjenek esőfelhők. Négyes.

Nash