— Zene

— 2008. August 16. 03:21

— Írta: Varga Csaba

THE REVIEW #4

Még nyakig a nyári uborkaszezonban kevés ütős újdonságot lehet felmutatni a zenepiacon, de azért így is akad néhány lemez, ami mellett nem volna érdemes szó nélkül elmenni. Ezeket találjátok a Review negyedik számában, a kiemelten ajánlott Lindströmtől a Fabric-et mixelő Simian Mobile Discón át az absztrakt hiphoppal odacsapó Blue Sky Black Death-ig. A címlapszotriban ezúttal Nash-t hallhatjátok, ahogy mélyről indulva kezd bele a grime színtér mesélésébe, és alapvető előadókon, lemezeken és klipeken keresztül mutatja be, hogy hogyan csapott néhány garázsbreaken és underground hiphopon szocializálódott srác arra az asztalra, ami az utóbbi években nemzetközire nőtt. Bővebben rögtön a borító alatt, már megy is, lapozz gyorsan, le ne maradj! Jó olvasást!

Tartalomjegyzék

A címlapon: London Grime Boroughs

Nyilvánvalóan léteznek mesterségesen felhype-olt stílusok. A zenei média, ahogy az internet használatának szükségessége evidenciaként olvadt bele a társadalom minden rétegébe, ezzel az egyértelműsödéssel párhuzamosan erősödött meg saját online jelenlétében is. Ezzel együtt jutott el oda a világ, hogy egyenértékűvé vált az online leírt szó az offline gépelttel. Például a nu rave létrejötte ezzel kapcsolatban jól rámutat egy problémára, ami a grime-mal kapcsolatban is fennáll – miszerint mikor is válik elfogadottá, létező, referálhatóvá egy stílus. Fejemet merném rátenni, hogy 2007-ben a zenei blogok és magazinok egyik leggyakrabban használt új kifejezése a “nu rave” volt – pedig tulajdonképpen egyetlen zenekarhoz kötötték sokáig a definíciót. A sajátos korlátoltság és fantáziátlanság végterméke egy feldolgozatlan és egy, átlagnál talán két fokkal frissebb levegőt hozó debütalbum kapcsán azt emlegetni, hogy íme, szemünk láttára jön létre egy új stílus.

Így lett a Myths of the Near Future-ből mesebeli, sosevolt királyfi: stílusdefinitív album. Olyasvalami, ami minden zenehallgató számára saját orientációját tekintve néhány, de inkább több lemezt jelent. Azon kevés jellemző egyike ez, amiben tényleg megegyezik a indie-től kezdve death metalon át drum and bassig minden. Vannak “nagy” stílusok, mint az indie, ahol minden egyes stílusmeghatározó – vagyis utólag azzá váló – album jelentős irányváltás és többtucat klónzenekar hordalékszerű megjelenését eredményezte. Végre a lényegre térve: a grime a kivétel. Ez az a stílus, ahol nincsen még meg “az album”, a nagylemez, ami egyértelműen tartalmazná azt, hogy miről beszélünk, amikor grime-ról beszélünk. Valószínűleg nem is lesz meg, de ha mégis, talán onnantól kezdve nem is lesz olyan izgalmas ez a szarság.


Fotó: Simon Wheatley

S hogy miért is kiemelendő ez a dolog? Nos azért, mert az utóbbi három-négy év folyamán, ami alatt rendszeresen használttá vált a grime kifejezés, az összes, ezzel a címkével küzdő előadó létrehozta a világ ebben a még el nem foglalt szegletében a maga kis királyságát. Azt a pár háztömböt, ahol a fegyverek neki ugatnak, ő méri ki latra a grundon elköpött szavak súlyát: a maga debütalbumát. S 2008-ban nemhogy ott tartunk, hogy ezáltal kitisztult volna a kép, de sokkal homályosabb, mozaikszerűbb, homogénebb lett. Továbbra se egyértelmű, hogy a grime és a dubstep miért vannak ennyire testvéri viszonyban, amikor egyre kevesebb a zenei hasonlóság; vagy hogy a grime a jövő angol hip-hop színtere, vagy csupán annak egy alárendelt része, netán egy különálló egység.

Szóval, szerintem nem született még olyan album, amire azt mondhatnánk, hogy testvér, ez az igazi grime sound, ezek a zenei alapok, ezek a témák, ezek a szövegek, amiket itt hallasz, true grime, yeah. Legalábbis annak tudatában, hogy a grime nem csupán abból az egy-két kirakatarcból áll, akiket még itt, Kelet-Európában is ismerünk. (Más kérdés, hogy talán a dubstep felfutása miatt is, de a grime valahogy nem, vagy csak felületesen esett le idehaza, alig látok igazi kedvelőket, ismerőket.) Ennek hatására született ez a cikk, hogy egy kissé összeszedje, mi is ez a homályos stílus, ha az egyáltalán, és kik azok, akik grime előadónak számítanak.


Fotó: Peter Beste

A kerekasztal szabadszájú lovagjai a maguk kis Camelotjában, Londonban a legerősebbek, de a grime egész Angliában a hazai pálya előnyével játszik, előre megítélt büntetőkkel. Bár nincs saját, kitisztult zenei világa, a kanonizált grime előadóknak vannak közös pontjai. Az amerikai rap-színtérrel ellentétben itt nem juthatnak el a komolyanvettség státuszáig olcsó, öltönyös-mercis, asztalnál rímeket körmölő papírkutyák. Itt minden előadónak egyéni a stílusa, igaz, ezzel együtt egy-két tucat igazán lényeges szereplője van ennek a színtérnek. Sokszor előtűnik az ugatós rappelés, a szánalmasan minimálnak tűnő, három tücsökciripelés erejével ható elektronikus alapok használata, mint grime jellegzetesség, de ez sem egy általános valami, csupán egy gyakrabban feltűnő minta. Bár az is igaz, hogy utóbbiak mind a 29 évével a grime nagy öregjeként számontartott Wiley, mind az NME-ben a tiszavirágéletű indie-sztárocskákkal együtt parádézó Dizzee Rascal művészetében komoly szerepet töltenek be, de ez csak a kirakat, nem a teljes ruhatár. A leghelyesebb út a grime felfedezésére, ha végigtekintünk a stílus szóra érdemes előadóin, és az így kialakult képen végigtekintve rájöhetünk: inkább színtér, mint stílus tárgyalt anyagunk. Kezdjük két olyan szereplővel, akik az írás egyik apropóját szolgáltatva nagylemezzel (vagy azzal egyenértékű anyaggal) jöttek ki idén.

Wiley – Feel The Eski Beat!

A “1st Grime Kid” vagy a “King of Grime”, ahogy Wiley reklámozza magát például MySpace oldalán is, enyhe megalomániáról tanúskodhat, de azért azt is el kell ismerni, hogy Richard Cowie keze a kezdetektől ott volt és van mindenben, amit manapság grime-nak nevezünk. Eskiboy (újabb alias) diszkográfiája teszi ki a grime hagyatékának cirka felét, és legtöbbször valóban rá szoktak hivatkozni, ha egy igazi grime előadót kell megnevezni. Az XL Recordings-tól kezdve a legfontosabb grime kiadón, a Boy Better Know-n keresztül a Big Dadáig jelentek meg kiadványai, de pályafutásán látszik, hogy nem közvetlenül az ő munkásságának eredménye, hogy az alapvetően underground színtér az utóbbi pár évben már több mainstream sikert is elkönyvelhetett.

A föld alól való kimozdulás vágyát már a tavaly megjelent Playtime Is Over-en is érezni lehetett, és bár megvoltak az anyag slágerorientált pontjai (Bow E3, Flyboy, Gangsters), albumszinten ez kevés volt, és az anyag középszerűségét nem mentette meg semmi. Az igazi kommerciális siker világába nem is egy erről kimásolt, hanem egy nagylemezen még meg sem jelent számmal igyekszik vélhetően sikerrel belépni Wiley: a Wearing My Rolex már jó ideje pörög a YouTube-on és több különböző zenei tévécsatornán is sikerült belefutnom. Ahogy tapasztalom, több grime iránt nem érdeklődőt is elkapott ez a kiválóan sikerült, populáris, de feszes szám.

A klip pörgése mellett sem ül a babérjain Eskiboy, ugyanis a saját kiadóján (Eskibeat) keresztül megjelent Grime Wave című… hmmm, nagylemez értékű anyaga, ahogy már említettem. Ennek kapcsán azért vagyok igazán bajban, mert egyrészt kering egy olyan infó, miszerint ez csak egy jó minőségű mixtape, amit Wiley nem is a negyedik albumának szánt (amin elméletileg aktuálisan is dolgozik), illetve hogy ez egy saját kiadású, underground szerzői album. Akármi is legyen az igazság, a Grime Wave-en hallható matéria számomra az eddigi legizgalmasabb és legtöbb jó értelemben vett szokatlan húzást tartalmazza a Wiley-érából. Már azzal megvett, hogy van mersze kezdésképpen egy flamenco gitáros témára szövegelni, aztán később is bátran használja azt zongorával és más hangszerekkel egyetemben. A Sky Is Falling személyében pedig ott van a nagy dobás lehetősége, mert nagyon kétlem, hogy az érzelmes melódiákra vevő angol chartoknál ne lenne nyerő ez a dal. Akárminek is készült a Grime Wave, az öt legjobb stílusbeli anyag közé katapultált számomra, egyenesen a debüt Treddin’ On Thin Ice mellé. Négyötöd.

Watch-A-Track: Wiley – Wearing My Rolex

JME – I’m A Ghetto Superstar

Az Adenuga-tesók személyében már a grime-nak is van zenész testvérpárja; Jamie és Joseph, alias JME és Skepta már a Roll Deep crew-ban is együtt nyomták (róluk majd később), és szólóban is összehoztak már nagylemezt/lemezeket. Most és úgy általában is JME érdekesebb számunkra, aki a már említett Boy Better Know, a legkomolyabb grime kiadó feje, és valószínűleg az ehhez kapcsolódó tapasztalatai is közrejátszanak abban, hogy szerte a neten, főleg a last.fm-en állandóan új albuma, a Famous? reklámjába botolhat az ember.

A Famous?-ről talán már most kijelenthető, hogy 2008 legjobban promózott grime kiadványa, de hogy mit is tartalmaz? A wannabe-stílus talán eddigi legösszerakottabb és legsokszínűbb anyagát. Az ifjabbik Adenuga dobása nem annyira eszközgazdag, mint a Grime Wave, de aki egy érett, a ködös tartalmú grime megegyezéses lényegét összefoglaló alkotást akar hallani, az bátran nyúljon a Famous?-höz. A mintegy féltucat vendégelőadó nem csupán epizodista, hanem valódi kiegészító ember, így Wiley, Plastician vagy Grime Reaper kellemesen impulzívvá, hullámvasútszerű teszik az albumot. Belefér egy kemény és pattogós 123, egy arcbamászó Punch In The Face, egy olvadékony Ghetto Superstar, egy poénos Road Runner. És sokadik hallgatásra is összeáll. Így kell tolni 2008-ban. Négyes.

Watch-A-Track: JME – Standard

Dizzee Rascal – Trigger Finger Itchin’

Nem szeretnék túl sok szót szólni a grime kirakatemberéről. Valószínűleg aki ha csak egy keveset is, de hallott a grime-ról, vélhetően Dizzee-vel került kapcsolatba. Szkeptikusnak tűnhetek, pedig nem teljesen érdemtelenül érte el státuszát, első nagylemeze, a Boy In Da Corner egy ötletes és profi munka, de nem igazán azért, ami leszolmizálható rajta. Hanem mert ezen még jó számokkal párosul az összetéveszthetetlenül jellegzetes Rascal-stílus, amit csak imádni, vagy gyűlölni lehet. A szövegeket és az azokat előadó orgánumot hallgatva erőteljes vágy ébredhet bárkiben, hogy bőven 100 alá csökkentse az IQ-szintjét, és elinduljon beszedni a védelmi pénzt pár kigyúrt testű feka haverral az angol rokonoktól. Ez teljesen normális, bár a második Showtime jóval kisebb, a harmadik Maths + English kellemes adagban tartalmazza a dózist, és bár Dizzee-ből nem nézek ki sok fejlődést, ha nem az új szám, a Dance Wiv Me vonalán halad majd a negyedik album, még szép karriert is befuthat.

Watch-A-Track: Dizzee Rascal – Sirens

Akala és Lethal Bizzle – Burn Baby, Burn!

A két személyes kedvenc zenei téren talán a legizgalmasabb a mi szempontunkból, és egy jó példa arra, hogy a grime alapok nem csupán közhelyesen minimalisztikusak lehetnek. Bizzle bármilyen furcsa is, de kifejezetten punk-rockos, gyors tempókra rappel, szövegelési stílusa bár nem egyedülálló, de kifejezetten horzsol, és debütalbuma, a Back To Bizznizz több igazi slágert is tartalmaz. Talán a legalulértékeltebb grime előadó, de ugyanez elmondható Akaláról, aki már második nagylemezét hozta ki tavaly. A Freedom Lasso olyan szigorú, szinte indusztriál témával indít, hogy nálam abszolút nyerő helyzetbe került, a váratlan események sora pedig folytatódik, amikor a Love In My Eyes-ban egy Siouxsie and The Banshees hangmintára bukkan a hallgató. Akala hangja talán nem annyira jellegzetes, mint Dizzee-é vagy Wiley-é, de zenei részről talán a legerősebb grime arc.

Watch-A-Track: Lethal Bizzle – I’ll Get Wrapped / Akala – Electro Livin’

Kano és Tinchy Stryder – This Pop Shit

Lehet ízlésesen kacérkodni a poppal és lehet az amerikainál is amerikaibb rappernek tűnni. Ez csak részben sikerül egyrészt Kano-nak, másrészt Tinchy-nek. Előbbi a London Town-on egy nagyon erős kezdés után (The Product, London Town) szinte pofátlanul próbálja kitágítani a grime határait a kellemes rádiópop felé, pedig sem Kate Nash (wtf?), sem Craig David (na ne már), sem Damon Albarn nem garancia a sikerre. Így végül egy érdekes próbálkozássá fajul az egész, mely talán a grime populáris létét hivatott igazolni, kevés sikerrel. Tinchy ellenben annyira kevéssé tűnik grime előadónak hangzóanyaga, a Star In The Hood alapján, hogy komolyan el kéne talán gondolkodnia, nem érezné-e jól magát a keleti parton inkább. Nem a minőséggel van baj, sőt, de a grime tipikus angol ízét én nagyon hiányolom stílusából.

Watch-A-Track: Kano – London Town (Live In Bristol)

Roll Deep – In Search For The Youth Crew

Csöppet sem blaszfémia, az igazság, amit mondok: a Roll Deep a grime színtér Wu-Tang Clan-ja és Roots-sza egy (illetve annál jóval több) személyben. Ez az a zenei kollektíva, amiben szinte mindenki megfordult, aki számít ebben a világban, még Dizzee is, és az In At The Deep End a grime 36 Chambers-e. Egy korrekt, nagy pillanatokat talán nélkülöző, de valójában nagyon egyenletes és kiegyensúlyozott album, amit biztosan nevezhetünk a grime egy sarokpontjának. Tisztelegjünk hát a srácoknak a kiváló Avenue nem kevésbé kiváló, rajzfilmes klipjének megtekintésével.

Watch-A-Track: Roll Deep – The Avenue (The Maisonettes cover)

Sway, Skepta, meg Lady Sov és a Streets-esek, ésatöbbi

Sway-ről és Skeptáról nem szándékozom többet szólni azon túl, hogy érdemes utánuk nézni, de szerintem nem tartoznak a kötelező körökhöz. Az anyagaik nem fogtak meg különösebben többedszeri hallgatásra sem. Egészen más kérdés, és annál fontosabb megemlíteni Mike Skinner és a Streets tevékenységét, mint a grime egyik forrását, amiből érezhetően merített. A Streets, ha valaki nem ismerné, egyike azon kevés angol hip-hop/rap bandáknak, amelyekre nyugodt szívvel rá lehet mondani, hogy “na ez frankó”; Mike Skinner meg emblematikus alakja az angol zenetörténetnek már most, ez biztos. De a grime átmeneti ihletforrásnál nem hiszem, hogy többként tekintene rá; túlságosan fekete ez a színtér ahhoz, hogy zeneileg ne tudjon túllépni rajta. Ezzel magyaráznám azt is, hogy miért nem tartom Lady Sovereignt és a többi, vele egy időben feltűnt angol hiphoppert (Jamie T, Just Jack, Plan B) még csak a grime-szerűnek sem. Mind inkább az indie vonalán futottak fel, közönségük is inkább afelől jön, és ebből a csapatből csak Plan B-nél érzem azt, hogy esetleg a grime felé elmozdulhatna, bár ez abból is fakad, hogy szólóanyaga, a Who Needs Actions, When You Got Words talán a legerősebb a négyes terméséből.

Watch-A-Track: Plan B – Missin’ Links

Nash

Lindström – Where You Go I Go Too /Smalltown Supersound/

Több évnyi produceri munka és kollaborálás után végre időt szánt Hans-Peter Lindström arra, hogy megírja az első, teljes mértékben saját szerzői albumát, és a Where You Go I Go Too annyira szenzációsra sikeredett, hogy már most dobogóközelben van a helye az év végi összesítést illetően. Az újkori space disco koronázatlan királya megcsinálta azt, amiről a társai csak álmodni mernek: letette a tökéletes lemezt. A Where You Go I Go Too ötvenöt perc hosszú, de csak három szám hallható rajta; a grandiózus hosszúságú címadó dal a legszebben felépített és legfinomabban megmunkált space disco zene, amit hosszú ideje hallottam. Lindström ambient hangokkal vezeti fel a témát pont akkora hosszúságban, hogy az tökéletes legyen, és pont abban a pillanatban gyújtja be a rakétákat, amikor a hallgató csettint egyet az ujjával, hogy “indulhatunk”. A tizedik perc környékén már nagyon elvágyódó hangulatú a szám, és rengeteg rétegből áll, de csak épp annyira hipnotikus, hogy a hallgatót az univerzum közepébe helyezze, ahol ő döntheti el, hogy merre akar kalandozni, ne pedig a hangok vigyék mindig ugyanabba az irányba. S tulajdonképpen ez teszi igazán briliánssá ezt a lemezt. A leszállóág után zseniális ismétlés és Vangelis-közeli élmények vannak még hátra, majd jön a másik két felvétel (Grand Ideas, The Long Way Home), amik a rendkívül találó címük mellett valóban reprezentálják azt, amit Lindström képvisel. A Where You Go I Go Too így a norvég diszkómozgalom legújabb deklarációja, megvalósítja művészi szinten azt, ami eddig csak a parketten létezett. Kíváncsi vagyok, hogy a kortársakból képes lesz-e valaki hasonlóra, ugyanis nem túlzok azzal, amikor ezt mondom: történelmi lemezzel van dolgunk. Ötös.

flynn

Danny Tenaglia – Futurism /Silver Label/Renaissance/

A klubzene progresszivitásáért felelős aranygenerációból mára csupán Nick Warren és Danny Tenaglia maradt, aki még joggal járhat emelt fővel a világban; a társaik már rég eladták a lelküket, és hajlandóak bármilyen trendet követni azért, hogy továbbra is ott lehessenek a világ top DJ-i közt. Idén mindketten új mixlemezzel jelentkeznek, de míg Nick Warren perui kiadású Global Undergroundjára őszig várnunk kell, addig az öreg Tenaglia duplája csendben megérkezett. Gyakorlatilag ez az első megjelenés a new yorki legendától az elmúlt öt évben, ám sokan amennyire vártuk, és reménykedtünk titokban azért, hogy kapjunk valami újabb esszenciálisat a mestertől, sajnos annyira csalódnunk is kellett. A Futurism minden, csak nem jó: már maga a borító olyan, mint valami rossz vicc – talán a múlt évtized derekán Mayday-flyernek elment volna, de 2008-ban nem sejtet semmi ígéreteset. A két lemezen Tenaglia erősen ragaszkodik ahhoz a tribal hangzáshoz, ami az évtizedek folyamán a nevéhez ragadt, de az első mix nem más, mint idegesítően döngő és lélektelen zakatolás különösebben emlékezetes felvételek nélkül, a folytatás pedig csak annyival jobb, hogy az ember nem a harmincadik percnél nézi meg, mennyi van még hátra a lemezből, hanem a negyvenötödiknél. Pont az az építkezés és idegenvezetés hiányzik, amivel Tenaglia hírnevet szerzett magának. Az egyetlen dolog, ami megmenti a teljes megszégyenüléstől, az az, hogy teljes semmitmondósága ellenére is érezni a védjegyét mindkét szetten, de nem hinném, hogy bárki is oda fogja tenni a Futurismöt az olyan klasszikusok mellé, mint a Back To Basics, vagy a London. Talán csak rossz napja volt a negyvenhétéves DJ-nek a stúdióban, de az is lehet, hogy nem érzi már a témát. Kettes.

flynn

Simian Mobile Disco – Fabriclive 41 /Fabric/

A tavalyi Bugged Out! mix után tudni lehetett már, hogy a Simian Mobile Discóra a jövőben nem csak a produkciós tevékenysége miatt kell odafigyelni, ugyanis, mint kiderült, James Ellios Ford és James Anthony Shaw bakelithuszárként is igen jól megállja a helyét. Számomra mondjuk a decemberi, citadellás fellépésük igencsak semmilyen volt (igaz, csak Shaw volt itt kettejük közül), de ami akkor nem sikerült, az összejött a legújabb mixlemezükön, a Fabriclive 41-en. A korongra a legjobb jelző talán az elegáns, legalábbis rendkívül dinamikusan, rugalmasan és igényesen ellensúlyoz a két úriember a kommerszebb hangzású electrohouse és a gyökerek felé húzó techno közt. Az egész szett ennek a két stílusnak a határán mozog, és egy pillanatra sem húz el jobban egyik irány felé sem. Jó számokból meg van dögivel: Serge Santiago remixe a Hercules And Love Affair Blindjára az első matéria, ami tetszik Andrew Butler munkásságából, de nagyon frappáns megoldás a tizenötödik perc után visszavenni a tempóból (Discodeine – Joystick), majd rákeverni egy kongázós electrobombát (Shit Robot – Chasm), és megőrjíteni mindenkit. Hasonlóan szellemes a mix vége is: Bobby Peru gyorsan klasszikussá vált Erotic Discourse-a, valamint egy-egy örökzöld Plastikman és Green Velvet zene hallható, s végül, de nem utolsósorban ne felejtsük el azt se, hogy a harminchatodik percben a Chi Recordings alapítója és a néhai AAD-sztár, Kevin @ Fine Cut Bodies Huncut Hacukája csendül fel. Négyes.

flynn

Rasmus Faber – So Far /BBE/

Rasmus Faber, a svéd deep house producer immáron számos nagy slágert jegyez, és megszámolhatatlan mennyiségű válogatásra/mixre került fel zenéje, az első szerzői lemezére azonban még mindig várnunk kell. A So Far című kiadványa nem nevezhető albumnak, tanácsosabb az elmúlt hat évben megjelent legjobb számainak a gyűjteményeként gondolni rá, amin a saját produkciók mellett remixek egyaránt találhatóak. A végeredményből egyedül az újdonság ereje hiányzik, ezért, aki tisztában Rasmus Faber munkásságával, annak semmi újat nem fog kínálni a So Far. Mindazonáltal, ismerkedés gyanánt jó a lemez. A Never Felt So Fly még hat év után is úgy szól, hogy bármikor vállalható egy buliban, Miguel Migs-et pedig profin remixel az emberünk. Dominál a vokál a számokban, és nagyon sok a napsütéses, slágeres elem, ami nyilván ennek a stílusnak a sajátossága, de mégsem megy át az egész giccses nyálaskodásba, mint ahogy mondjuk Kaskade teszi állandóan. Kár, hogy nincs igazi újdonság a So Faron, így ugyanis egyszerűen nem tud bekerülni a rotációmba, de emlékeztetőnek jó, és ezek után most már tisztes szerzői albumot várok Rasmus Fabertől. Hármas.

flynn

The Grouch – Show You The World /Legendary Music/

Itthon és a szomszédos régiókban nem tekinthető különösebben ismert hiphoppernek Corey Scoffern, művésznevén Grouch, de az utóbbi pár hónapban két nagyszerű zenéje is eljutott hozzám (a Never Die és az Artsy), ami bőven elég volt ahhoz, hogy izgatottan várjam a Show You The World című albumát, ami egyébként már a sokadik a bay area-i rapper diszkográfiájában. A korong nem vall szégyent: felépítésében kicsit olyan, mint az új Roots, vagyis az első felében vannak a slágeres, egyszerűbb dalok, a másodikban pedig azok a munkák, amikre ténylegesen emlékezni fogunk évekkel később is. Hangzásában ugyan semmi kiemelkedőt nem nyújt a Show You The World, de a dalok jól szólnak, klassz a ritmusuk és Grouch egyszerűen egy kurva jó rapper. Az utóbbi időkben ismét egyre több színvonalas hiphop album jelenik meg Amerikában, ami előrevetíti, hogy az underground közösségek alkotókedve megint nagy, és sok új hatás érte őket, Grouch pedig az egyik ékes példája ennek. Érdemes most egy nagyobb felfedezőkörútra menni ilyen téren, ki tudja, hány hasonlóan kiváló albumra lelhetünk még. Négyes.

flynn

Blue Sky Black Death – The Holocaust Instrumentals /Babygrande/

A kiváló tavaszi lemez, vagyis a Late Night Cinema után egyből új cd-vel jelentkezik a kaliforniai Blue Sky Black Death duója, igaz ezúttal most a két évvel ezelőtti Holocaust album instrumentális kiadásáról van szó. Aki járatos az absztrakt hiphopban, az tudja, hogy az efféle zenék sokkal jobban működnek vokál nélkül, ezért érdemes volt odafigyelni erre a korongra, ami igazolva az imént kimondott tételt, üti a két évvel ezelőtti elődöt. Tizenöt felvétel hallható szűk egy órában, és benne van minden, amiért a Blue Sky Black Death-t szeretni lehet: nagyszabású orkesztrális témák, sejtelmes vonósok és síró zongorák, mindez alatt pedig rendkívül komoly hiphop alapok. Váltazó hangulata van a Holocaust Instrumentals-nak, néha elhiteti a hallgatóval, hogy nem olyan szomorú lemez, mint amennyire hallatszik (egyébként félreértés ne essék, nem a holokausztról szól a korong, hanem a hasonló művésznevű rapper bemutatásáról), de az olyan témák, mint a God Be With You és Smoking Room pillanatok alatt visszarepítik a hallgatót egy olyasfajta elkeseredett, depressziós hangulatba, ami fényes nappal nem élvezhető igazán, hacsak nincs épp beborulva. Ilyen kezdeményezés a Blue Sky Black Death: nem túl vidám, de nagyon tehetséges. Bődületesen jó hiphopot írnak, a Late Night Cinema után ez csak újabb bizonyíték. Négyes.

flynn

X-102 – Rediscovers The Rings Of Saturn /Tresor/

Robert Hood, Mad Mike és Jeff Mills nem csak az Underground Resistance-t és a kiadó katalógusának az első alapvetéseit határozták meg, hanem X-102 néven összeálltak egy album erejéig a berlini Tresor klub kiadójának is. Az 1992-ben megjelent Discovers The Rings Of Saturn album újrakiadása a mostani lemez, ami nem csak egy sima digitálisan felújított dolog, hanem rendesen át lett dolgozva, számos eddig nem hallott felvételt is tartalmaz. Hőskori, tudományos fantasztikus techno és könnyed ambient átvezetésekből áll a Szaturnusz gyűrűinek a második felfedezése, és az utazás van annyira élvezetes, mint az első alkalommal, ráadásul most valahogy kerekebb, igazi albumformája van az egésznek. A legnagyobbat persze még mindig azok a zenék ütik, amik híressé tették a lemezt (pl.: Phoebe, Mimas, Thetys, Titan stb.), de az új számok sem vallanak szégyent, és érezni a többségükön, hogy rég elkallódott munkákról van szó, nem pedig sebtiben összedobott, egyszerű technózenékről. A stílus kedvelői így valószínűleg nem fogják megbánni, ha tesznek vele egy próbát, még annak ellenére sem, hogy vannak pillanatok, amikor már igencsak megkopva szólnak ezek a zenék. De az is lehet, hogy pont ettől ilyen jók. Négyötöd.

flynn

Diplo – Top Ranking Santogold (A Diplo Dub) /Mad Decent/

Várható volt, hogy az M.I.A.-albumok producerelése után felkelti Wesley Pentz érdeklődését a stílus új kihívójának, Santogoldnak a munkássága. Az eme apropóból megszületett legújabb Diplo mixlemez nyomaiban olyasmi, mint anno a Piracy Funds Terrorism, csak nincs annyi Santogold a korongon, helyette emberünk kedvére mixel és dob be egy rakás olyan zenét, amit soha nem ismernénk meg máskülönben. Persze azért becsületesen hozzányúlt a szóban forgó hölgy pár számához is, számomra az I’m A Lady a biztos befutó, a többi nem győzött meg annyira (mondjuk ez lehet azért van, mert az egész Santogoldot nem érzem akkora eresztésnek). Sajnos viszont nem olyan erős a mix többi része se, mint a korábbi Diplo munkák: vannak frappáns megoldások és jó számok rajta, de mégis hiányzik az a nagy energia és mozgás belőle, ami a csávó szettjeire jellemző, és ennek hiányában valahogy negyven-negyvenöt perc után egyszerűen kifut az egész. Valahogy érdektelen a Top Ranking Santogold utolsó félórája: legyen benne akármilyen Benga és Skream mash-up, Diplo nem üt vele akkorát, mint a Fabriclive 24-gyel, vagy az I Love Turtles-szel, így ez a kiadvány maximum arra lesz csak jó a jövőben, hogy húsz perccel indulás előtt betegyem, hogy készülődés alatt szóljon valami, vagy csak simán elfelejtem idővel. Egy picit csalódtam. Hármas.

flynn