Tartalomjegyzék

• Tricky – Knowle West Boy
• Octogen – Gindofask
• The Chemical Brothers – Brotherhood
• Damian Lazarus – Sci-Fi-Lo-Fi vol. 2
• Lone – Lemurian
• Radioactive Man – Growl
• Various Artists – Calypsoul 70
• Pivot – O Soundtrack My Heart
• Roots Manuva – Slime & Reason
• Howie B vs. Casino Royale – Not In The Face
• Stephanie McKay – Tell It Like It Is
• Soil & “Pimp” Sessions – Planet Pimp
• Minotaur Shock – Amateur Dramatics
• Simian Mobile Disco – Sample And Hold
• Skylark – i-Panik
• Valet – Naked Acid
• Fanatix – This Thing Of Ours

Tricky – Knowle West Boy /Domino/

A Knowle West Boy előtt egészen 2003-ig nem volt Tricky album, jó Tricky album meg talán az 1996-os Pre-Millenium Tension óta nincs. Tizenkét év elteltével azonban úgy tűnik, hogy borul a papírforma, mert Adrian Thaws végre összehozott valami olyat, amire büszke lehet. A fő csapásvonal persze még mindig a triphop, de nem az a befásult, undormányos bölcsésztriphop, amiért egy egész nemzedéknek sortűz járt volna, hanem valami sokkal absztraktabb korcshibrid, rock- és ragga-elemekkel egyaránt felturbózva. A szerző az otthonáról énekel többnyire (a Bristolban található Knowle West kerületről), jó szokásához hűen sok a női vendégénekes, és amikor a legkevésbé várnánk, becsúszik egy Kylie Minogue-feldolgozás is (Slow). A legnagyobb pillanatok közt az imént kiragadott példa mindenképp ott van, de kiváló a vonósokkal felcsicsázott Bacative is, illetve a partisabb hangvételű C’mon Baby és a Switch-csel közösen írt, odamondós Council Estate. Ha pedig líraiságra vágyunk, akkor a csendesen zokogó Past Mistake, vagy a meglehetősen vallási ihletésű Cross To Bear lehet emlékezetes. Na meg maga az egész album, ami annyira kellemes meglepetés, hogy még egy pillanatra én is elkezdtem újra hinni a bristol soundban. Négyes.

flynn

Octogen – Gindofask /Soma/

Marco Bernardi tavaly januári debütálása (2fiveonine) több neves elektronikus zenei magazin elismerését is kivívta, sőt, a DJ Mag egyenesen 2007 legjobb albumának titulálta. A Skóciában élő, fiatal technoproducer nem várt sokat a folytatással, ami bő másfél év után itt van Gindofask címmel, és ha a 2fiveonine egy jó lemez volt, akkor ez nagyon jó. Régi számítógépekkel veszi körbe magát a szerző a számok közt, így sok nosztalgikus hang, hangminta hallható ki mindenhol, legyen szó akár a tartalom gerincét képező, izmosabb technókról, vagy az átvezetésként hallható, komolyabb és összetettebb electro/idm munkákról. Nagyon koherens az anyag, jól indul és a végére sem fárad el, avagy az összhatás tényleg olyan, mintha jó tizenöt évet visszarepülnénk az időben abba a bizonyos hőskorba, és lepacsiznánk az akkori nagy arcokkal. Komoly elektronikus zenei lemez a Gindofask, a hallgatása csak szakavatott veteránoknak ajánlott, de nekik jócskán sokszor. Négyes.

flynn

The Chemical Brothers – Brotherhood /Freestyle Dust/

Mit lehet mondani egy világhírű formáció második best ofjáról? Nem sokat. Talán azt, hogy jobb, mint a Singles 93-03, mert nem csak feldobálták egymás után a slágereket kronológiai sorrendben, hanem ezúttal van némi elképzelés, koncepció is a számlistában. Persze ez a hardcore rajongóknak (mint én) ugyanúgy nem nyújt semmi újat, de a fiatalabb generációnak így tanácsos ezzel a lemezzel kezdeni az ismerkedést az elektronikus zene egyik legnagyobb nevével. Arról nem is beszélve, hogy van két vadonatúj szám (Midnight Madness: mélypont a TCB pályáján, Keep My Composure: üde színfolt a Spank Rock közreműködésével), és egy második lemez a teljes Electronic Battle Weapon katalógussal, amiért viszont még egy magamfajta gyűjtőnek is meg kell vennie a Brotherhoodot. Négyes.

flynn

Damian Lazarus – Sci-Fi-Lo-Fi vol. 2 /Soma/

Nagy reményekkel helyeztem be a lejátszómba a Sci-Fi-Lo-Fi sorozat második darabját, ami Andrew Weatherall zseniális elsője után úgy tűnt, hogy a Soma lassabb bulizenéket tartalmazó szériájának egy újabb kiemelkedő darabja lesz (a tavalyi korongon végig rock, punk és glam zenék voltak az elmúlt húsz-negyven évből vegyesen). Ezzel szemben a minimal világában már régóta (talán túl) nagy hype-nak örvendő Damian Lazarus nem okozott semmilyen meglepetést. A Night Of The Machines alcímre keresztelt korong egy-két kiugró, mellow elektronikát leszámítva (pl. Burial) végig egyenes tánczenéket tartalmaz, ráadásul olyan kommersz darabokkal, mint a Blind, vagy az Albatros. S még csak nem is jó. Nem igazán értem, hogy Lazarus-nak mi volt a szándéka ezzel a mixszel, de házibulihoz langyos, lazuláshoz meg gyors, a szelekció pedig annyira kusza, hogy sokadik hallgatás után sem jöttem rá, hogy miért jó az, hogy folyamatosan egymáshoz nem passzoló számok váltják egymást. Talán pont erre akart törekedni a Crosstown atyja, de a harmónia megteremtése nem jött össze. Kettes.

flynn

Lone – Lemurian /Dealmaker/

Az elektronikus zene új underground trendje kétségkívül annak a hiphopos, absztrakt vonalnak a megerősödése, amit Flying Lotus, Rustie és a többiek képviselnek. Számomra ugyan mind a mai napig érthetetlen, hogy miért jó félkész, összecsapott, alig egy-két perces felvételeket az egekig magasztalni, de elismerem, hogy ha ezek a producerek a lustaságukon felül tudnának kerekedni és minden munkájukat ugyanilyen színvonalasan a duplájára tudnák nyújtani, akkor már beszélhetnénk valamiről. Így viszont nem marad más hátra, mint keseregni azon, hogy de jó ennek meg annak a számnak az első perce, kár hogy húsz másodperccel utána véget is ér. Lone bemutatkozó lemeze is ilyen: nem erőlteti azt a sötét és mély vonalat, amit Flying Lotus, helyette a Boards Of Canadától kölcsönöz inspirációt, már-már akkora mértékben, hogy fel is hördülhetnénk rajta, de jó ötletei így is kétségkívül vannak. Tizenhét felvétel, negyvenegy perc a Lemurian a számadatok tükrében, s nem tudok újat mondani: sokkal többet ki lehetne hozni a számok feléből, ha nem két percig tartanának. Emiatt azonban én továbbra is csak azt érzem, hogy ez a stílus arról szól, hogy jelentessünk meg mindent, ami a vinyón van, független attól, hogy a zenék elkészültek-e. Hármas.

flynn

Radioactive Man – Growl /Control Tower/

Öt évig várakoztatta Keith Tenniswood az összes Radioactive Man-rajongót, de tőle várhatóan most aztán elégedett lehet mindenki. A Growl címmel megjelent harmadik lp ugyan nem tartalmaz semmi korszakalkotót, stílusdefiniálót, vagy más szokatlan megoldásokat, de az első percétől kezdve rendben van. Electro és techno a javából kötelező idm-es bemelegítéssel (Basement Business), megkerülhetetlen romantikus popbreakkel (Nothing At All), valamint némi koszos punk utánérzéssel Andrew Weatherall jóvoltából (Double Dealings), a végére pedig nem marad más, mint döngölni egy jót (5 Armed Skeleton) majd elmerülni az electro egyre mélyebb és sötétebb bugyraiban pár klasszikus sémát követő felvétellel. Kicsit olyan érzésem van, mintha a Growl rendes stúdiólemez helyett inkább csak az elmúlt öt év kiadatlan Radioactive Man-matériáit tartalmazná összegyűjtve, de nem vagyok csalódott. Csak ne kelljen megint ennyit várni a következőre. Négyes.

flynn

Various Artists – Calypsoul 70 /Strut/

Pár hónap botladozás után ismét egy zseniális darabbal bővíthetjük a Strut-kollekciónkat. A Caribbean Soul & Calypso Crossover 1969-1979 alcímmel kiadott gyűjtemény nagyon funky: az italo fiaskót követően ezúttal rendben van a szelekció és nem annyira befogadhatatlan, mint a nigériai trip, úgyhogy könnyen el lehet képzelni, amint napos reggeleken, vagy romantikus estéken egy tucat színesbőrű zenész bemasírozik a szobánkba, és rázendít a szigetek legtutibb, legegzotikusabb dalaira. Én ugyan nem konyítok a témához semmit, de ezt a lemezt egyszerűen fun végighallgatni, és tartsa meg a Strut a jövőben is azt a jó szokását, hogy húsz számot tesz rá a kiadványaira. Ötös.

flynn

Pivot – O Soundtrack My Heart /Warp/

A Pivot-ról sokáig nem tudtam semmit, azt leszámítva, hogy valami ausztrál banda, akik pár hónapja már Angliában élnek, és hogy az egyik ausztrál rádiós Soulseek buddie-m már majdnem másfél éve tukmálja rám őket, hogy hallgassam, és interjúzzak velük. Az egészből persze soha semmi nem lett, mert mindig volt épp elég dolgom, de aztán csak felkeltette az érdeklődésemet a trió, miután a Warp március környékén leszerződtette őket. Sok értelme mondjuk nem volt: különösebb feltűnéseket, frappáns megoldásokat nélkülöző matek- és posztrockot játszó formációról van szó, akik néha jobban elmerülnek a szintikben (ez azért piros pont), de a stílus nagyjaihoz nem érnek fel. Mindazonáltal nem kell meghallgatás nélkül, egyből elfelejteni az O Soundtrack My Heartot: a kislemezen is megjelent In The Blood kellemes (a klip szintén), és van még pár felvétele, amik a többszáz darabból álló napi playlistbe beleférnek, hátha egyszer azt adja majd be a Winamp. Hármas.

flynn

Roots Manuva – Slime & Reason /Big Dada/

Az utolsó albumával (2005, Awfully Deep) Rodney Smith elég magasra tette fel a lécet ahhoz, hogy kételkedhessünk: ezúttal nem lesz képes felülmúlni önmagát. Sajnos a meglepetés el is maradt, a Slime & Reason csak árnyéka annak a Roots Manuvának, aki három évvel ezelőtt felért a csúcsra(?). Az alapötlet ezúttal a gyerekkorba való visszatekintés, ami eléggé gyakori koncepció mostanában, de míg az esetek többségében bejön, addig a brithop királya esetében kudarcott vall. Az egész lemez semmilyen: kényelmetlen, erőltetett elektronikus hangzás erősíti fel a dubos, funkos, reggae-s témákat, melyeknek az egyik fele próbál slágeresen szólni, de gagyiként végzi, a többi pedig valamiféle nagyon underground vonalat kap el, de annyira, hogy már-már befogadhatatlan az egész. Nem ez azonban mégsem a legnagyobb baj, hanem maga Roots Manuva, aki talán életében először énekel teljesen üres dalszövegeket, oly megfáradtan, belassultan, hogy a hallgató elgondolkodik: a sok füvezésnek talán most kezd el erződni a káros hatása. Kétharmad.

flynn

Howie B vs. Casino Royale – Not In The Face /Howie’s Records/

Howie B régi bútor már az elektronikus zenében, és annak ellenére képes immáron tizenöt éve köztudatban lenni, hogy igazán meghatározó dolgot sohasem csinált. Persze nyilván értékelhető az állandó kísérletezése, hogy az egyik pillanatban a Björk-rajongóknak kínált alternatívát, a másikban pedig az újdonságra vágyó triphoposoknak, és elismerem, írt egy-két jó technozenét is, de ha húsz év múlva vissza kéne emlékeznem rá, biztos nem tudnék egy újrahallgatásra érdemes korongot felidézni tőle. Legújabb munkája egy remixalbum, az olasz Casino Royale nevű alterrock formáció tavalyi Reale című lemezének az újraértelmezése, és sajnos annyi kakaó sincs benne, mint a korábbi dolgaiban. Eltúlzott, ásítozós dubok, unalomba fulladó, céltalan hangszerszólók gyűjteménye a Not In The Face, amiben egy értékelhető momentum nincs. Se a tánctéren, se otthon nem működik. Próbáltam beszerezni az eredeti lemezt, hogy eldönthessem, Howie B érdeme ez a szarkupac, vagy már alapból halálra ítélt anyagból dolgozott, de sajnos nem leltem rá sehol. Az értékelésen mondjuk ez nem változtat, és könnyen lehet, hogy egy újabb borzalmas matériától kíméltem meg magam. Egyes.

flynn

Stephanie McKay – Tell It Like It Is /Muthas Of Invention/

Stephanie McKay érthetetlenül ismeretlen annak ellenére, hogy számos szuperformációnak háttérvokálozott már, és az első lemezét a Portishead géniusza producerelte. Pedig minden oka meglenne rá, hogy kitörjön a homályból: a Tell It Like It Is-zel is alátámasztja, hogy a soul legújabb trónkövetelőjével van dolgunk. A kiadvány gyakorlatilag hibátlan: McKay a gyönyörű hangjával hol vidám, hol szomorú dalokat énekel, melyek hibátlanul vannak hangszerelve, és visszarepítik az embert a kora nyolcvanas évekbe, amikor a soul és a funk mindennél meghatározóbb volt nem egy amerikai néger közösség életében. El lehetne kezdeni foglalkozni külön a dalokkal is, de fölösleges: ez az a lemez, amit “csak” be kell rakni a lejátszóba, ki kell bontani egy üveg sört, majd hátradőlni a fotelben és olvasni az újságot, vagy ki-kinézni az ablakon a játszótérre, az emberekre, a mindennapokra. És élvezni az életet. Ötös.

flynn

Soil & “Pimp” Sessions – Planet Pimp /Brownswood Recordings/

A japán jazz-szuperkollektívából álló Soil & “Pimp” Sessions zenéjét sokféle hatás érte: egyesek némi hardcore elemet vélnek felfedezni a számaikban, míg mások a hipergyors ütemeknek köszönhetően az elektronikus zene veretősebb stílusaira asszociálnak. Egyik kijelentés sem alaptalan, erről meggyőződhetünk mi magunk is, ha meghallgatjuk a legújabb lemezüket, amin van minden, sőt, a legelején még egy “death jazz” felkiáltás is elhangzik. S valóban, valami ilyesmi a Soil & “Pimps” Sessions zenéje; rengeteg ötletes, már-már pimasz megoldás, amik felrúgják a műfaj alapszabályait, de mindeközben van a zenészekben annyi jólneveltség is, hogy írjanak pár ízig-vérig szalonjazz témát. A Planet Pimp nem egy hibátlan album: már a legelején ellőnek szinte minden puskaport benne, de a lemez így is kitart a legvégéig, ahol egy lírai zárószám kellemesen vet véget a táncfutamnak, és arra ösztönzi a hallgatóját, hogy sokszor visszatérjen még hozzá. Négyes.

flynn

Minotaur Shock – Amateur Dramatics /4AD/

David Edwards zenéje ugyan honnan, mint a legbetegebb dolgok szülőhelyéről, Bristolból szűrődik ki, és fertőzi meg új albumával az egész világot. A fazon Minotaur Shock név alatt elkövetett remixeivel elég sok, az átlagnál odafigyelősebb zenehallgató találkozhatott – valószínűleg már hallottad a Bloc Party Tulips-ának vagy a Holy Fuck Lovely Allen-jének Edwards-féle verzióját, onnan ismerős az alias. Ennyit tökéletesen elég is tudni az előéletről, mert ez mind fájdalom nélkül félretehető az Amateur Dramatics-et hallgatva. Az album ugyanis egy egészen valószerűtlenül mély és tiszta merítés abba a Aphex Twin óta jól ismert vérgeci és szemét elektronikába, amit úgy hallgatsz, hogy állandóan fészkelődsz meg zavarban érzed magad, mert nem tudod, mikor esik megint a fejedre durva szintirobbanásokból összerakott zongora (Jason Forrest), vagy mikor susogja bele kedvesen a stewardess a füledbe, hogy “Ez a repülő le fog zuhanni!” (This Plane Is Going To Fall). Amikor pedig már elkönyvelnéd egy direkt szemétkedő albumnak az Amateur Dramatics-et, akkor bejönnek olyan, szinte Tim Burton-i filmzenés idm-darabok, mint a Zookeeper, a My Burr vagy a Snapdragon, és egyszerre olyan gyámoltalannak tűnik a Minotaur Shock albuma, mint az a benga nagy csirke a borítón. Néhol bántóan távoli már a játék, de fájna a szívem erre nem négyötödöt adni.

Nash

Simian Mobile Disco – Sample And Hold /Wichita/

Az angol duó nem az egyszerűbb utat választotta sikeralbumuk, az Attack Decay Sustain Release remixcédéjén – és a legutóbbi Reviewban kitárgyalt Fabriclive mixlemezük után újból dicsérni kell bátorságukat. Kifejezetten súlyosan kezdődik ugyanis a Sample And Hold, Simon Baker alaposan próbára teszi a türelmünket a Sleep Deprivation tíz percen felüli újragondolásával. Az igazán nagy nevek hiányzót jelentettek amúgy, Shaw-ék úgy tűnik, megfontoltabbak annál, hogy nagy nevek kétséges erejű produkcióival fémjelezzék szupersikeres tavalyi dobásukat. De még a közismertebb előadók, mint Pinch vagy Joakim is odatette magát; előbbi egy szikár, dubstep-szerű dolgot kreált az eredetiben sokkal elragadtatottabb I Believe-ből, míg utóbbi a lemez legzseniálisabb remixével teszi fel az anyagra a koronát, a Hustler totális átértelmezésével. Mindazonáltal megvannak a szokásos alulteljesítők is, és hiába pozitív alapvetően a vélemény a Sample and Holdról, nem vagyok benne biztos, hogy egy év múlva is elővenném. Háromnegyed.

Nash

Skylark – i-Panik /NRK/

A jellegtelen nevű Skylark (ami amúgy Andy Chatterley és Nic Fanciulli dj-ket takarja) nem kevésbé jellegtelen house, minimal és downtempo határain mozgó debütlemezt hozott ki idén nyár elején. A páros ismertebb tagja, Fanciulli dolgozott már a Renaissance sorozatnak is, és bár a kifejezetten fiatal dj-k közé tartozik, jópár kiadványt tudhat már a háta mögött – ennek ellenére a Skylark produkciója sokadszori hallgatásra sem tűnik egy Booka Shade által túlságosan is inspirált művészpáros kevéssé sikerült munkájának. A kimértség, precizitás és pontosság maximális jelenléte mellett az emocionális hullámzások, a hangulati váltások teljes mértékben hiányoznak, és ez egy roppant lineáris és egyetlen hallgatás után kiismerhető albummá teszi az i-Panikot. A kettes számú, remixekkel teli lemez jónevű előadókkal kelti fel az érdeklődést (Funk d’Void, Joris Voorn, UNKLE), és bár itt már több a finesz, az érdekesség, de mindenki tudja ugyebár, miből nehéz aranyat csinálni. Egyketted.

Nash

Valet – Naked Acid /Kranky/

Egyetlen, gigantikus, tengermélyi algamezőszerűen szétterülő hangulatként omlik megállíthatatlanul a nyakunkba a Naked Acid, az egykori Jackie-O-Motherfuckeres Honey Owens második nagylemeze. Talán már ez az egyetlen mondat és az album mellett szereplő kiadó neve is elég ahhoz, hogy a körültekintőbb zenehallgató belője a stílust – bizony, a Valet albuma is hasonló utakon jár, mint a nálam tavaly az év albumaként aposztrofált Deerhunter zseniális Cryptograms-a. Szövetszerű ambient-textúrák, újragenerált folkzene-koncepciók, elvont gitárszólók között verdesnek a maradék hangok; ha a Cryptograms esetében egy mitikus, transzcendentális vadászatot emlegettem vezérfonalként, ami miatt ott összeállt a káosz egy értelmezhető anyaggá, akkor a Naked Acid-et hallgatva úgy érzem, mintha egy eónokon át tartó, redundáns, de szüntelen szertartási éneket recitálna valaki. Tipikus Kranky-lemez abból a szempontból, hogy zseniális, de zsenialitásának befogadása abszolút egyén-hangulat-időpont és hetvenhét különböző körülmény konstellációján múlik. Pontozni ezáltal szinte lehetetlen, ebben a pillanatban mondjuk egy erős négyes.

Nash

Fanatix – This Thing Of Ours /BBE/

Egy kisebb, főleg BBE-kiadós hip-hop anyagokat tartalmazó pakkban jutott el hozzám a Fanatix lemeze, de már a borító alapján gyanús volt, hogy itt nem nagy szövegelésekre kell hogy számítson az ember, bár a végeredmény így is tipikus BBE-anyagra vall. A This Thing Of Ours során kellemes, funkos deep house utazásban lehet részünk 77 percben, ami így elsőre borzasztóan soknak tűnik, de a vele eltöltött idő meghálálja magát. Nekem is sötét ló volt a londoni gárda, de Aaron Ross és Neil Pierce dj-k szó szerint megkomponáltak nekünk egy olyan albumot, mellyel olyan tökéletesen ki lehet kapcsolni, mint egy jobbfajta Kruder & Dorfmeister albummal. Az osztrákok zenei világa ezzel együtt csak hébe-hóba kerül elő a This Thing Of Ours-on, és sokkal inkább jellemző orientációs pont lehet az év elején nálunk megemlített Al Kent The Million Dollar Orchestra-ja, és annak csodálatos és elvarázsoló golden disco hangulata. Nagyjából ennek jegyében telik el a This Thing Of Ours is, aminek külön pluszpont jár a nyitószámban Alex Mills feltűnéséért, akit már a Roll Deep In At The Deep End albumán is imádtunk. Négyes.

Nash