Tartalomjegyzék

• Welcome back, Sonar!
• Dusk + Blackdown – Margins Music
• DJ Marky – Influences
• Liquid Spirits – Music
• Lulu Rouge – Bless You
• Freq Nasty – Fabriclive 42
• Agoria – Go Fast OST
• Arthur Russell – Love Is Overtaking Me
• Byard Lancaster – Funny Funky Rib Crib
• Duncan Lloyd – Seeing Double
• Funky DL – The Jazz That Was Forgetten
• Natural Self – The Art of Vibration
• Ino Hidefumi – Living Message
• Michita – One
• Various Artists – Jazz & Milk Breaks

A címlapon: Welcome back, Sonar! – A Sonar Kollektiv a lejtőről felfelé

Az egész nu jazz univerzumban ha kellene mondanom egy origót, ami nélkül semmi sem lenne ugyanolyan, biztos, hogy a Jazzanova nevét említeném először. A német kollektíva ugyanis nem csak saját szerzeményeivel véste be magát a stílus történelemkönyvébe, hanem rengeteget tett és tesz a mai napig azért, hogy minden tehetséges arc megmutathassa magát a szcénában. A felkaroló tevékenységük egy jó ideig főleg úgy nyílvánult meg, hogy válogatásaikban mintegy védjegyszerűen olyan nevek sorakoztak, amelyekről az embernek lövése nem volt, de ezek egytől egyig ismeretlen gyöngyszemek voltak. Aztán az 1997-ben általuk alapított Sonar Kollektiv kiadón kezdték terjeszteni azt, amit arra érdemesnek találtak (meg persze a saját lemezeiket), és idővel egyre inkább erre a platformra került át a tehetségvadászat, a mixekben pedig háztáji újoncokat próbálták benyomni a köz agyába.

Ebből a Jazzanova irányából érkező lelkesedésből és stílus iránti elkötelezettségből táplálkozott a Sonar, és még csak azt sem lehetett ráfogni, hogy bedobozolta magát egy konzerbe, aminek aztán lassan lejárt a szavatossága. A jazz és elektronika házasítása először főleg a lounge hangnemében mozgott, de aztán ahogy fejlődött a stílus, úgy nyitották szélesebbre az ablakot a downtempo és chill out felé, helyet adtak a party zenéknek, a jazzes house (és akár techno) is megérkezett, majd folyamatosan bővítették a palettát dubbal, klasszikus jazzel, és mindennel, ami belefért az eredeti csapásvonal által kijelölt hangulati ívbe. Ezzel együtt a kiadó nőtt, és bár mai napig fenntartja független státuszát, ez már csak annyit jelent, hogy nem tartozik a négy nagy közé, a Jazzanova név pedig ezzel egyenes arányban brand lett, amit úgy használnak a jazzy elektronika vonalon, mint ahogy Tarantino nevét a fősodortól különcködni akaró ölős-alternatív filmeknél.

Talán ez az intézményesedés, a név kopása és túlhasználása, a Jazzanova szünet nélküli őrült rotációban megjelenő válogatás albumai, vagy egyszerűen a stílus kifáradása okozta, de a Sonar Kollektiv az utóbbi években sokat vesztett fényéből. Az előadói sorában nem bukkant fel egy különleges újonc sem, a nu jazz vérkeringésébe nem sikerült új színt hozni, igazán eredeti slágerek sem születtek, és a legtöbb általam ismert, a kiadó iránt érdeklődő arc elvesztette a fonalat valahol a Fat Freddy’s Drop 2005-ös Based On A True Story-jánál. Azóta ha a kezembe is akadt Sonar kiadvány, az nem tudott lenyűgözni, a bakelitekről nem is beszélve, amiket mintha kötelező jelleggel sorakoztattak volna a polcon, de a remixek még szörnyűbbek és jellegtelenebbek voltak, mint az eredeti szerzemények. 2007 viszont mintha elgondolkodtatta volna a kiadó fejeseit, ha más nem azért, mert ez az év volt a fennállás 10. évfordulója. A jubileum alkalmával életre hívták a Sonar Kollektiv Orchestrát, amiben a háztáji supergroup testesült meg 15 zenésszel, és mintha felszívták volna magukat a visszatérés évére.

A jó szél első fuvallatára nem is kellett sokat várni, 2008 januárjában érkezett Christian Prommer a Drum Lesson volume 1-nal, ami megfordította a nu jazz játékot: dance klasszikusokból gyúrt sztenderd jazz hangszerelésű számokat, és ez nagyon betalált. Májusra érkezett meg a már említett S. K. Orchestra albuma, a Guaranteed Niceness, ami mintha a Prommer által kijelölt utat vitte volna tovább a nagylemezek sorában, és folytatta az elektronikus verzióban már slágerré vált dalok “visszahangszerelését”. Ekkora éreztem újra, hogy kezd megint igazi erő és lendület lenni a Sonarban (akinek az SKO Rejétől nem borsózik a háta, annak nincs is szíve). Nem mondom, hogy azóta makulátlan a katalógus, mert például a Recloose legutóbbi lemeze éppen, hogy csak átviszi a közepes lécet, Daniel W. Best reggae-dub válogatása (Best Seven Selections 2) pedig olyan unalmas, hogy bármelyik szabadon választott számba simán bele lehet ásítani. Viszont a legutóbbi három album sorra azt mutatja, hogy a Sonar újra itt van, és marad is még egy darabig.

Various Artists – Secret Love 5

Még mielőtt a Jazzanova belecsapott volna az év vállalkozásába, hogy piacra dobja a hatalmas várakozások övezte új szerzői longplayert, összerakott egy részükről vélhetőleg évzárónak szánt válogatást, a Secret Love sorozat ötödik darabjaként. Ez pedig a legjobb szelekció a kollektívától, amit hosszú évek óta hallottam. Legutóbb igazán talán a 2003-as Playlist tetszett, azóta inkább csak érdekességek jöttek, mint a ’60-as évek nyugat-német jazzét szelektáló Forum West, vagy a Gilles Petersonnal közösen jegyzett Kings of Jazz. A Secret Love 5 viszont már kezdésében visszanyúlik egészen a ’99-es Sound of the City: Berlin esszenciális, keserűségtől cseppfolyós hangulatáig, amikor az ember úgy érzi, hogy a csellista a lelkén húzza keresztül a vonót, és minden egyes hang egy szeletet tép ki a karmából (ez a Things I Stole a Choir of Young Believers-től). Aztán időnként egy kicsit megenyhül a hangulat (mint a Recloose Deeper Waters-énél), de az egész válogatást körüllengi az az “okos depresszió”, ami közel sem az érnyiszálásról szól, sokkal inkább a világ dolgain való értő elmélkedés közben való halálra ivásról. Az új kedvenc Jazzanova válogatásom, ami újra arcot, ízt és rajonganivalót csepegtet a nu jazzbe.

Stee Downes – All In A Day

A huszonéves Stee Downes Dublinban kezdte bontogatni szárnyait, majd Amsterdamban fejlesztette tovább multiinstrumentalista tehetségét, ami mellé énekelni is megtanult (már amennyire). Így idén mindössze két hét alatt rögzítette debütáló albumát cimborája, Ishfaq segítségével, ami olyan értelemben biztos nem hallatszik az anyagon, hogy összecsapott lenne. Az egyetlen kifogásom a sietség ellen, hogy ráfért volna néhány helyen több élő hangszer, mint a What’s Wrong With Groovin’ elektromos zongora és csilingelő perkák uralta négy percének a végén, ahol a vonós szakasz bántóan műanyag. Ilyen kihallható félmegoldás viszont kevés helyen akad, és biztos, hogy sokkal erősebbek az All In A Day pro tulajdonságai. Ilyen például a nyitó Asunder középtempós, kacskaringós utcákon mászkálást aláfestő, laza szöveggel meghintett, gördülékeny jazz folyama. Sok dalban előkerül a gitár is, ami meghitten folkos ízt ad, illetve az is fokozza a közvetlenséget, hogy az énektémák a hangot kieresztős, tízoktávos terjedelem helyett nagyon szűken maradnak, inkább egy tábortüzes, mesélős szinten (ezt mondjuk a képesség is erősen korlátozza, de a maga egyszerű módján nincs ezzel gond, legalább kicsit sem akar többnek látszani, mint amennyi). Aztán ha már valaki elkönyvelte volna emberünket egy egyszerű, vidéki srácnak, aki balladisztikus nu jazzel lopja be magát a csajok szívébe, az akkor néz majd nagyot, mikor a Disciples vagy a Movement megköveteli a diszkócsukát, és beizzítja a funk alaphangot és a wah pedált.

Lars Bartkuhn – The New Continent

A jelen állás szerint legutóbbi Sonar kiadvány szerzője Lars Bartkuhn, aki a Needs label mögött már az ezredforduló óta jelen van az elektronika-jazz határmezsgyén, és a legjobbkor kapta el a Sonar szekerét, hogy egy nagylemezzel csatlakozzon. A house, techno, funk, jazz, soul sort végigjárt zeneszerző ezúttal egy olyan albummal rukkolt elő, ami hatásaiban mindből mutat egy kicsit, de igazából egyik sem, ami egyrészt amolyan “tipikus nu jazz”, de részleteiben mégis komoly trükköket tartogat. A Goodbye Dancing Hello God nyitó szám a lehető legrosszabb kezdés, mert felülteti az embert a tényleg közhelyes nu jazz körhintára, de ez hamar megbicsaklik, konkrétan az utána következő Foundation Suite harmadik percében, amikor is letisztul a kép, és orgona, zongora csendül fel, de ez már majdnem klasszikus zene, csak a sztereoban vibráló ritmus, majd az újraépítekző dalszerkezet hozza vissza a groove-ot. Filmzeneszerű, vagy talán egy musicalhez lehetne hasonlítani (és most arra nem térek ki, hogy milyen már, hogy Matthew Herbert ugyanebben az évben ugyanerre hajaz), de legalábbis teátrális a hangkavalkád a New Continent teljes hosszában. A címadó számmal éppenséggel megfogja a tempót, elméláz, laid back egy napsütésben ringatózó ladikban, de rögtön ezután az In Harmony With The Elements-ben a hajóval az űrbe evez és egészen kísérletező hangokat szőve rákacsint Jimi Tenor csillagok alkotta portréjára. Nagyon sok minden van ebben az albumban: nem fél sztenderd lenni, de nem fél messzire evezni sem ettől, szabadon, könnyedén. Olyan, mint egy ambient opusz nu jazzre hangszerelve.

És hogy mit is mondhatnék mindezek után, zárszó gyanánt? Welcome back, Sonar! Várjuk 2009-et!

oizys

Dusk + Blackdown – Margins Music /Keysound/

Dan Frampton és Martin Clark relatíve új névnek számítanak a dubstep szcénában, de a Dusk + Blackdown álnéven szerzett debütáló lemezükkel megírták azt, amire a stíluson belül eddig még senki nem volt képes. A Margins Music az első olyan album, ami hitelesen ülteti át az angol kisebbségek kultúráját a dubstepbe, és létrehoz ezáltal valami olyasmit, ami mondjuk Nitin Sawhney Beyond Skinje volt a világzenével tarkított downtempóban, drum and bass-ben (vagy esetleg tengerentúli vonatkozásban DJ Shadow Endtrouducingja). A kiadvány Londont egy nagyon sötét és elkeseredett helynek ábrázolja, hasonlóságot mutatva Bug London Zoo-jával, de míg az inkább szókimondóan rámutatott a problémákra, addig a Margins Music csak az atmoszféráját, a hangulatát teremti meg ennek a baljós környezetnek. Távol-keleti dobjátékok, indiai énekhangok és felgyorsított bangrák alakítják egyedivé a korongot, amin a feszültség és az aggodalom az olyan számokban, mint a Rolling Raj Deep, Concrete Streets, vagy a Focus egyenesen tapintható. Ötös.

flynn

DJ Marky – Influences /BBE/

A drum and bass világában az őrült szkreccseiről és változatos szettjeiről ismert DJ Marky, alias Marco Antonio Silva két lemezen keresztül mutatja be mindenkori kedvenceit a BBE legújabb sorozatának a nyitányában, és mindössze egy kérdés fogalmazódott meg a fejemben a kiadvány hallgatása során: hogy a fenébe köt ki valaki a drum and bass-ben ilyen zenei háttérrel? A stílus rajongói ugyanis pofára esnek: a két diszken lévő huszonhét felvételből csupán kettő lélektelen dobbasszus (sőt, Manix You Held My Handje inkább jungle), a többi pedig főleg brazil, vagy afro-kubai jazz, esetleg klasszikus diszkó, hiphop, netán egy-két kitérőig techno. Szabó Gábor, Cal Tjader, Eddie Palmieri és Tom Scott rajongóknak kiváló vásár az Influences, amit az első pillanatától az utolsóig körbeleng a nagy klasszikusok atmoszférája, de személy szerint ismét öröm volt hallani Whodini Magic Wandját és a Rufus & Chaka Khan Any Love-ját is, utóbbi ráadásul sokadik ütközés után tényleg jobb a Massive Attack verziójánál. Négyötöd.

flynn

Liquid Spirits – Music /Kindred Spirits/

Egy Oh Jay nevű holland hiphop producerből és a kraak & smaakos U-Gene-ből, valamint egy nyolcfős kísérőzenekarból áll a Liquid Spirits, és már a második nagylemezükkel jelentkeznek, ami még messzebbre megy az első – saját magukról elnevezett – albumon kitaposott klasszikus funk/soul ösvényen. Vendégrapperek és egy négyfős háttérvokalista csoport eleveníti fel a hatvanas és hetvenes évek klasszikus gospeltémáit, és az élő zenekar csak azért nem tudja elhitetni a hallgatóval, hogy egy korabeli produktum leporolásáról van szó, mert Oh Jayék kellően huszonegyedik századi alapokkal erősítik fel az egyébként talán túlságosan is finom, simogató hangjátékot. A vége így egy hátradőlős, romantikus koncepció nagyszerű hagyományőrzéssel, gyönyörű versekkel, duettekkel és olyan örökzöldekkel, mint a Melodies, vagy a No One. A Kindred Spirits jogtalanul a huszonegyedik század egyik legalulértékeltebb kiadója. Ötös.

flynn

Lulu Rouge – Bless You /Music For Dreams/

Két dán fickót, Thomas Bertelsent és Torsten Bo Jacobsent takarja a Lulu Rouge álnév, ami talán az egyik legjobb próbálkozás, amit az ország idén fel tudott mutatni. A Bless You egy sötét, melankólikus, kifejezetten borús időkre írt album, ami a zenetörténelem során talán először kísérletezik a dub technóval popzenei vonatkozásban, de felhasznál kevésbé absztrakt stíluselemeket is, gondolok ekkor elsősorban az ambientre, vagy a downtempóra. Érdekes és – mindenek előtt – jól működő koncepció: Alice Carreri Pardeilhan énekesnő hangja tökéletesen simul a mély négynegyedekre és kiválóan követi a visszhangzó dubokat, melyek közül egyértelműen a Melankoli és a Sweeter Than Sweet a két legemészthetőbb, de az olyan mélyebb témák, mint a Lulu’s Theme és a Slow Pigeron is bámulatosak. Ötös.

flynn

Freq Nasty – Fabriclive 42 /Fabric/

Jogos a kérdés, hogy mennyire van szükségünk 2008-ban Freq Nasty mixlemezre, pláne a Fabriclive keretében, hiszen az új-zélandi rasztafári nemhogy nem tudott megállni azon a képzeletbeli lejtőn, amin az általa is képviselt breakbeat stílus az utóbbi öt-hat évben gurul lefelé – vagy már talán leért az aljára –, de még csak nem is hallatott sokat magáról a 2003-as Bring Me The Head Of Freq Nasty című lemeze óta. Okfejtés helyett viszont következzen inkább a tény: vállalható kiadványt hozott tető alá. A Pledge Of Resistance acapellával indítani ugyan meglehetősen közhelyes volt már három évvel ezelőtt is, de ettől eltekintve a Fabriclive 42 egy ízléses és aktuális mix. Az elején súlyos, vagy éppen bugyuta dubstepekkel játszadozik a szerző (hozzáállás kérdése), majd elmegy gagyitechnóba Tiga és Zombie Nation 2007-es ZZT slágerével, de aztán valahol félúton kijózanodik, és elkezdi rakni azokat a breakbeat és ragga/dub felvételeket, amiket egy elektronikus zenében magára találó reggae rajongótól elvárhatunk. A Fabriclive 42 így pont egy jól kicentezett, változatos szett, amiben az ökörködést kellő komolyság váltja, ami ha másnak nem, legalább a hallgatási faktornak jót tesz. Háromnegyed.

flynn

Agoria – Go Fast OST /Different/

Agoria, polgári nevén Sebastian Devaud a francia techno újhullámának egyik vezéregyénisége. Két félig jó, félig rossz album és két hibátlan mixlemez után ezúttal egy soundtrack kiadvánnyal jelentkezik, amit Olivier Van Hoofstadt akcióthrilleréhez, a Go Fasthez írt. Első hallásra semmi meglepetés nincs: ugyanaz az electróval keresztezett techno minimálos áthallásokkal, amit a szerzőtől már megszokhattunk. Feltűnő viszont, hogy a filmzenei megkötés ellenére mintha jobban elmerült volna a saját világában, és valami művészibbet, maradandóbbat alkotott, mint mondjuk a Blossom, vagy a Green Armchair esetében. Nagyszerű áriázások (Altre Voci), illetve koktélozós és ugrálós partitémák (Solarized, Diva Drive) egyaránt vannak a korongon, amit ambient átvezetések formálnak kerek egésszé – és sokkal érdekesebbé, mint Agoria korábbi nagylemezeit. Háromnegyed.

flynn

Arthur Russell – Love Is Overtaking Me /Rough Trade/

Az 1992-ben AIDS-ben elhunyt Arthur Russell munkássága sokak szerint úttörő volt a diszkózenében, kevesen tudják viszont, hogy az amerikai származású zenész a pályáját folkkal kezdte. Ezeket a korai dalait gyűjti össze a Love Is Overtaking Me, ami nem csak egyes részeiben, de teljes egészében is meglepően kellemes, és nem egy kérdést felvet Russell karrierjével kapcsolatban (például, hogy ha valakinek ennyire jó dalszövegírói képessége van, akkor miért kezd el váratlanul kísérleti diszkóval foglalkozni a nyolcvanas években). Vannak dalok a szerelemről, az elmúlásról és minden másról, aminek egy folk zenében lennie kell. Még hiányzik az a gay atmoszféra, ami a szerző diszkós éveire volt jellemző, ugyanakkor végigkövethető a folyamat a számokon: eleinte amennyire csupaszok, ének+gitár képletet megoldó munkákról van szó, a huszadik szám környékén már egyre több minden hallható, egyre jobban beindul a lemez. Négyes.

flynn

Byard Lancaster – Funny Funky Rib Crib /Kindred Spirits/

Byard Lancaster egy philadelphiai szaxofonos, nemrég töltötte be a hatvanhatot, és a hetvenes években olyan nagy nevekkel játszott együtt, mint a Sun-Ra, de mind a mai napig járja a világot, és jammelget különböző, kisebb-nagyobb jazz zenekarokkal. A Funny Funky Rib Crib valamikor a Sun-Ra érájából, és az azt megelőző évtizedből szed össze pár komolyabb munkát, melyek első hallásra könnyed szalonjazz témák, de az ember hamar rájön, hogy alapvetően nem a kísérőzenekart kell hallgatni, hanem magát Lancastert, aki a szaxofonjával szinte végig brillírozik. Maga a lemez nem hosszú, és olykor sok a visszatérő téma rajta, amit nem igazán tudok hova tenni, elvégre egy ilyen kaliberű művésszel akár több albumot is meg lehetne tölteni, de a végeredményen sokat nem változtat: Lancaster jó szaxofonos, ez meg egy jó lemez. Négyes.

flynn

Duncan Lloyd – Seeing Double /Warp/

Első nekifutásra Duncan Lloyd neve könnyen nem mondhat semmit, de ha elárulom, hogy a Maximo Park gitárosáról/háttérénekéséről és a Res Band nevű kísérleti rock zenekar tagjáról van szó, akkor biztos érdeklődőbben állunk hozzá az első szólólemezéhez. Sajnos azonban a Seeing Double nem ad alapot az izgalmaknak: alapjáraton egy nagyon egyszerű rocklemez, ami becsületesen végigjárja tíz számon keresztül Lloydnak a Maximo Parkban betöltött szerepét, annyi különbséggel, hogy nincs igazi dobos, hanem valami gagyi számítógépes programmal vannak megírva az alapok. Mindazonáltal nem kiábrándító megjelenésről beszélünk, sőt: pár szám egészen rádióbarát, de egy ilyen sokoldalú embertől, mint Duncan Lloyd, nem azt vártam, hogy csinálja meg azt, amire minden harmadosztályú popzenekar is képes. Hármas.

flynn

Funky DL – The Jazz That Was Forgetten /Washington Classics/

Funky DL, alias Naphta Newman brit rapper, hip-hopper. Eddigi zenei tevékenysége során folyamatos tendencia, hogy stílusában rendre szakít a londoni hip-hop egyeduralmával, és helyet kapnak albumain a muzikalitás olyan nagyhatalmú követei is, mint a jazz, a swing, a soul vagy az r&b. Az idei album sem töri meg ezt a sort: egy négyéves pauza után megjelenő, jól átgondolt, huszonegy darabból álló jazzjárta diszkosz. A Jazz That Was Forgotten érdekessége, hogy rövid, loopszerű és normál hosszúságú számok váltják egymást. A rövidebbek mindig valamilyen hangszert szólaltnak meg nagyjából tíz másodpercben, ami az azt követő hosszabb szám alapmotívumaként tér vissza. Ezek a különböző akusztikus hangszerekre épülő alapok kapnak egy hip-hop ritmust, kialakítva a végső, jó hangulatú, new school ízt, amiben tökéletesen kiegészíti egymást a két stílus, a két életérzés. A szövegelés nem az a freestyle versenyekről ismert, egyenes ágon továbbjutott, eszeveszett döntős, inkább az adott zenei világhoz igazodó, nyugalmas elbeszélés. Talán nem hangulatfokozó, de direkt zenehallgatásra és háttérmuzsikának semmiképp sem utolsó. Négyes.

Balázs

Natural Self – The Art of Vibration /Tru Toughts/

Elektroakusztikus parádé a Natural Self, avagy Nathaniel Pearn, aki megint kitett magért. Összegyűjtötte a szükséges hangeszközök nagy ismerőit, kiváló énekhangokat, na és persze saját magát is odacsapta a bagázs mellé. Így alakult ki a kicsit több mint háromnegyedórás, igazán diverz album, az Art of Vibration. Bigbeates ütemek, földöntúli hangok, kongások, zongora (Simon Little), gitár (Benedic Lamdin), a rézfúvós szekcióban trombita (Fulvio Sigurta) és szaxofon (Jonny Spall), míg egy-egy számnak hangját kölcsönözte Andreya Triana és az intelligens hiphop körökben jól ismert kanadai Abdominal. Olyannyira eltérő irányokból közelítenek a számok, hogy külön-külön hallgatva talán nem is raknánk őket egy albumra, de a végén mégis egymásra lelnek, megtaláljuk bennük a közös géneket. A Krush-os Breathe Deeptől a Chemical Brothers-t idéző Welcome to Ascensionig mindenki megtalálja a magának valót. Négyes.

Balázs

Ino Hidefumi – Living Message /Innocent Record/

A japán kiadó tulajdonos és dj, Ino Hidefumi legutóbbi albuma idén júliusban jelent meg, ez a Living Message. Az első számcím kapásból a végtelenül misztikus Suicide Is Painless, és ez általában is jellemző a lemez egészére, legalábbis a dalok címét tekintve, mert a hangszerelés ennél már jóval simább ügy: Fender Rhodes klimpírozás, meseországból kölcsönzött hangokkal összegyúrva. A billentyűzés mondjuk elsőosztályú, ami nem csoda, hisz Hidefumi ötéves kora óta gyűri a zongorát. E rutinhoz társulnak az egyéb ambient világbeli, csilingelő gyerekjátékhangok és az elektromos szélcsengő, mindez halvány breakbeat ruhába öltöztetve, remek basszussal. A végeredmény: békés japán anime soundtrack nevetgélő őzikékkel. Kiemelkedően jó darab az album címadója és a Manai című alkotás. Négyes.

Balázs

Michita – One /Libyus Music/

Michita Satoshi egy 25 éves fiatalember, aki meglehetősen fogékony az elektronika és akusztikus hangszerek vegyítésére. Ezt ismerhette fel a Libyus Music kiadó is, amely sok más, hasonló stílusban tevékenykedő zenészt futtat. A One című lemezen egyértelműen a zongoráé a főszerep, de a számos egyéb hang(szer) is korrekten játssza mellékszerepét, kiteljesítve a harmóniákat. Egyszerre nyugodt és dinamikus hangzásvilág, egyfajta éjszakai autópályás száguldás original soundtrack. A korongon, egy kivételével kizárólag instrumentálokat hallhatunk, csak az On Your Shoulderben csendül fel énekhang Kissey Asplund torkából. Közkeletű hasonlatok tekintetében talán Tipper említhető, neki is inkább a nyugodtabb, elszállós zenéi, ezen belül viszont inkább közepes, mint kiemelkedő. Hármas.

Balázs

Various Artists – Jazz & Milk Breaks /Jazz&Milk Recordings/

Íme egy válogatás a müncheni Jazz & Milk kiadó pártfogoltjaitól, amelyen az előadók és csapatok a pörgősebb jazz-funk-groove vonalat rajzolják körül. Annyira egy ízlésű és stílusú zenészekről van szó, hogy vita nélkül ráfoghatnánk: ez kizárólag egy ember munkája. Fantasztikus hangszerelés, hibátlan örömzene, rengeteg akusztikus hangszerrel a vonóstól a billentyűsön át a fúvósig, és persze a megfelelő hangmérnöki utómunkálatokkal. Az egész album a ’70-es, ’80-as évek feelingjét idézi, mintha egy klubban üldögélve, táncolva hallgatnánk élőben mondjuk Dharma Bumrush swingjét. Talán a Free The Robots formáció ismerősen cseng egy pár zenekedvelőnek, de a többi előadó neve maximum a kiadót ismerő rajongók jó barátja, bár aki meghallgatja a lemezt könnyen maga is azzá válhat. Négyes.

Balázs