Tartalomjegyzék

• A címlapon: DJ Jekyll & MC Hyde
• Laurent Garnier – Tales Of A Kleptomaniac
• Prefuse 73 – Everything She Touched Turned Into Ampexian
• MF Doom as DOOM – Born Like This
• Various Artists – Protected: Massive Samples
• Skepta – Microphone Champion
• Datarock – Red
• Hauschka – Ferndorf
• Q-Tip – The Renaissance
• Pixel – The Drive
• The Herbaliser Band – Session 2
• Bugz In The Attic – Got The Bug 2

A címlapon: DJ Jekyll & MC Hyde

Bizonyos szempontból nézve kétféle popzenei produktum létezik: amelyik köré lehet felhajtást keríteni, és amelyik annyira semmitmondó vagy éppen önmagyarázó, hogy teljesen felesleges. Médiahackek, víruskampányok, “pull-a-radiohead”-ek korát éljük, amiben a haldokló multikiadók rendszerét már nem egy zenész érzi kényelmetlennek. De vannak jópáran, akik a marketingen túl is hisznek a zenéjükben – talán túlságosan is, mivel egyfajta skizofrén állapotba léptek azzal, amit kiadtak a kezeik közül. A Review 7. számának vezércikkében a sorok írója bemutatja 10 kedvenc zenei alteregóját, azaz olyan előadókat és zenekarokat, akik/amelyek zenei karrierjük során felépítettek egy olyan másodlagos személyiséget (vagy akár többet is), amely aztán szimbolikussá vált valamilyen szempontból szülője számára.

10. Ziggy Stardust

Ki is ő: Egy földönkívüli entitás emberi testben, aki egy rocksztár testében kívánja megmenteni a haldokló Föld emberiségét.

Kinek a fejéből: David Bowie ötlötte ki 1972-ben, a Rise and Fall of Ziggy Stardust and The Spiders From Mars album kapcsán.

Vagyis: Konceptalbumok már a Ziggy Stardust előtt is készültek, hiszen a ’70-es évek progrock fellendülése és a hippimozgalmak vevők voltak bármire, ami kellően fantáziadús és csiricsáré, és bár a glamrocker ikon Bowie ekkoriban távol állt a progtól, a lemez sikere elsöprő volt, és napjainkban is minden idők leghatásosabb és legkreatívabb albumai között tartják számon. Sokak számára Bowie karrierjéből a legkézzelfoghatóbb pont még ma is a vöröshajú androgün lény, akivé koncertjein is átlényegült és szinte személyiséget váltott előadóként.

9. The Residents

Kik is ők: Négy fazon pingvinkosztümben és hófehér csokornyakkendőben, a fejük helyén egy marha nagy szemgolyóval (alkalmasint lakkfekete koponyával).

Kiknek a fejéből: Meglehetősen homályos, de egy Hardy W. Fox és egy Homer Flynn nevű fickónak szinte biztos benne van a keze.

Vagyis: Amerika egyik legtermékenyebb és legrégibb avantgarde-experimental őskövülete a friscói Residents, akik lassan a negyedik ikszet koptató pályafutásuk során harmincnál is több albumot jelentettek meg (legutóbb tavaly jelent meg a Bunny Boy című). Nem lennének azonban ennyire érdekesek még befordultan őrült és kiszámíthatatlan zenéjük ellenére sem, ha a róluk készült képeken ne viselnék jellegzetes szemgolyó-maszkjaikat és fellépéseik során ne részesítenék különleges, performance-szerű élményben nézőiket. (Lásd az ultrahang.hu beszámolóját.) Bár nevüket már részben felfedték az évek során, hivatalos kép még nem készült a zenekar tagjainak valós arcáról. Ezt kiegészítve a zenekar működése és tagsága körötti pletykákkal különlegesen izgalmassá teszik a kettőséletű Residents-t.

8. Daft Punk

Kik is ők: Két francia srác, akik 1999. szeptember 9-én 9 óra 9 perckor egy stúdióban történt baleset következtében robotokká változtak, de a zenéléssel azért nem hagytak fel.

Kiknek a fejéből: Két francia srác, a szépnevű Guy-Manuel de Homem-Christo és Thomas Bangalter voltak robotronizálódásuk előtt, akik eleinte egy indie rock bandában akarták meghódítani a világot, de időben rájöttek, hogy a szintetizátor sokkal alkalmasabb eszköz erre.

Vagyis: Mint később látni fogjuk, mindenféle vicces és vérkomolynak beállított alteregók gyártásában az Ed Banger kiadó környéke különösen ludas már évek óta, és Homem-Christoék voltak, akik a sort kezdték arrafelé. Bár az első nagylemez, a Homework előtti időkből még kering az interneten pár kép az arcukról, de már a korai időkben elkezdték viselni azt a ledekkel preparált (tehát nem csupán egyszerű maszknak, hanem komoly techkütyünek számító) sisakot és a jellegzetes, testheztapadó űrlény-szkafandereket. Napjainkra pedig már kevés elektronikus formáció maradt, amelyik az ő szintjükön nagyobb showt tudna csinálni a Daft Punknál.

7. Flat Eric

Ki is ő: Egy kis sárga szőrmók, akit ha nem éppen kocsikáztatnak valahova, virslit majszol és idióta minimálütemekre headbangel derékból.

Kinek a fejéből: Ugyanott született, ahol a Muppet Show tagjai, de igazából az Ed Banger kiadó vezetőjével, Mr. Oizoval egymást tették világhírűvé.

Vagyis: Vélhetően nincs olyan ember 20 év felett a világ fejlett országaiban, aki legalább egyetlen egy Levi’s reklámot ne ismerne – de az nagy eséllyel az lehet, amiben Quentin Dupieux Flat Beatjére kocsikáztatnak egy idegrángásos sárga izét (aki valami nagy távoli és nagyon letagadott, vérfertőző viszonyból származó unokája lehet Breki békának). Flat Eric világkarrierje valahol ekkortájt kezdődött, de családnevét nem Muppet Show-beli rokona, hanem francia technoval foglalkozó és alá zenét pakoló Oizo slágere után kapta. Ezáltal együtt törtek be a showbizniszbe, és hogy Oizo nem felejtette el a közös karrierkezdetet, arról tavaly megjelent albumának, a Lambs Angernek a borítója is tanúskodik, amelyben a híres Bunuel/Dalí-film, az Andalúziai kutya még híresebb jelenetére kárhoztatja egykori barátját.

6. Gorillaz

Kik is ők: Négy, egyenként is fura srác, 2D, Murdoc, Noodle és Russel, akik zenekarként összeállva videóikban még furább dolgokat művelnek.

Kinek a fejéből: A nemrég újra összeállt Blur legmunkamániásabb tagja, Damon Albarn szülte rajzfilmfigura-alteregóit, akik a legsikeresebb csapata lettek anyazenekara után. Csak egy más színtéren: míg a Blur anno az Oasis ellenfele volt, a Gorillaz kislemezei a legkommerszebb mainstream előadókkal küzdöttek a listákon.

Vagyis: Én mindmáig nem értem, hogy tulajdonképpen hogy is fogyhatott el hétmillió a Gorillaz debütáló albumából. 2001-ben olyan komoly és tényközpontú magazinok hasábjain lehetett olvasni a lemezről, mint a Bravo, a 100xSzép vagy akár az IM – és a sok hülye imádta, nem is sejtve, hogy amit hall, azon egy Dan The Automator nyom be Specials-sampleket, Del Tha Funkee Homosapien rappel rajta, és itt még nem ér véget a konnekció az underground hiphoppal. A Gorillaz tulajdonképpen a Deltron 3030 hiphop-szupergroup továbbgondolása: ami az egy évvel korábban azonos címen kiadott albumon egy szolid underground elismerést eredményezett, ahhoz Damon Albarnt és néhány képregényrajzolót hozzáadva dollármilliókat. That’s life.

5. MF Doom, Metal Fingers, Viktor Vaughn, King Geedorah, …

Kik is ők: MF Doom/Metal Fingers/Viktor Vaughn alteregók az alteregóban: a Fantasztikus Négyes ellenfelének, Fátum Doktornak (Victor von Doom) az álarcában rappel és gyártja gyanúsan jó minőségű hiphop trackjeit. King Geedorah meg egy bazi nagy sárkányszerű japán óriásszörny, három fejjel, aki olykor-olykor lezúz egy-egy metropoliszt a föld színéről.

Kinek a fejéből: Daniel Dumilee, napjaink egyik legnagyobb hiphop producere úgy tucatnyi különböző név alatt adott már ki lemezt, és nincs ugyanolyan mikrouniverzum: a Metal Fingers gyógynövénygyűjteménye mellett ott áll King Geedorah epikus, lelkesítő hiphopja, vagy éppen Viktor Vaughn sötétebb hangulatú, gitármintákkal telemaszatolt anyaga. És már mind klasszikus.

Vagyis: A KMD egy volt a ’90-es évek elején azoknak a hip-hop groupoknak, amelyek az N.W.A Straight Outta Compton című, egész színteret meghatározó anyaga bűvöletében igyekeztek maguk is bekapcsolódni a fellendülő scene-be. Daniel Dumilee és tesója, Subroc valamint Onyx talán még oda is érhetett volna valahova második albumukkal, az elég pofás témákat tartalmazó Black Bastards-szel, ha nem hal meg Subroc annak kiadása előtt. Így viszont teljesen szétesett a csapat, a depressziós Dumilee évekig az utcán élt, és csak ’90-es évek végén született újjá, de Marvel-hősök idéző módon: fémmaszk-fedte arccal tolta tovább az ütemeket eleinte MF Doom, majd a többiek nevében. Mára pedig elérte a hiphopban azt a szintet, hogy kijelenthetjük: jobb, mint Jézus.

4. Quasimoto

Ki is ő: Egy félig víziló, félig emberszabású figura, aki ha nem éppen nagy elánnal rohan valahova (egyébként egy téglával a kezében), akkor rágyújt egy rakétára.

Kinek a fejéből: Az amerikai underground hiphop kulcsfigurája, Madlib rejlik Lord Quas álarca mögött. Madlib a korábban tárgyalt MF Doomhoz hasonlóan nem szűkölködik kreatív energiákban: adott már ki zenét a Lootpackkel (Madlib + DJ Rhomes + Wildchild), benne volt a keze az első Madvillainy albumban és ad ki zenét Beat Konducta, Yesterdays New Quintet és még ki tudja, hány név alatt.

Vagyis: Az mc-ként és producerként is igen aktív Madlib alteregóját, Quasimoto leginkább különös, magas hangjáról ismerszik meg. Persze nem héliummal játszottak a srácok a stúdióban, amikor az Unseent vagy a Further Adventures of Lord Quast vették fel, csupán Madlib játszadozott mély hangjával, amelyet a felvételeken felgyorsítva és kissé átalakítva született meg Quasimoto. Egyébként a figurához alkalmazkodik a stílus is, már-már az absztrakt rap felé hajlik az említett albumok zenei világa – Madlibet bevallottan inspirálta egy francia science-fiction film a Quas-albumok megírásakor, a La Planéte Sauvage.

3. Mortiis

Ki is ő: Egyfajta fantasy-lény, hosszú fülekkel és bibircsókos bőrrel, enyhén trollos és elfes beütésekkel.

Kinek a fejéből: Havard Ellefsen, a norvég black metal egyik legismeretebb formációjának, az Emperornak a basszere álmodta Mortiis maszkját magára. Ellefsen igazából két évig működött csak közre az Emperorban (többek között ő írta az első lemez szövegeinek egy részét), aztán már csak saját szólókarrierjét egyengette.

Vagyis: Mortiis eleinte saját, szintetizátoron komponált zenéivel írta tele albumait (a legjobban sikerült talán a Stargate című), erőteljesen az ikonikus black metal lemezeket kiadó Burzum bűvöletében. Később viszont bandává formálta projektjét, amely már zenekarként működött neve alatt, és érdekes kanyart tett az elektropop irányába a Smell of Rain nagylemezzel. Ennek Parasite God című klipszámában mutatkozik be teljes valójában az Alice Cooper és a Kiss arcfestéseivel álmodó Ellefsen figurája.

2. Kavinsky

Ki is ő: Egy srác, aki vérvörösre dukkózott Ferrari Testarossájával 1986-ban baleset következtében belezuhant egy szakadékba. De halála után nem talált megnyugvást a lelke, és 2006-ban visszatért élőhalottként, azóta bosszúra szomjasan járja megint az utakat vele együtt újjászületett kocsijával.

Kinek a fejéből: Az Ed Banger kiadó talán legeladhatóbb és legkúlabb frenchelectro-techno dj-je, Vincent Belorgey találta ki Kavinsky-t, mint saját legendáját, és nem ritka, hogy annak jellegzetes dzseki-farmer-sportcipő öltözetében lép fel klubszettjein.

Vagyis: Listánk talán legjobban kitalált alteregójával állunk szemben, ráadásul Belorgey olyan képi világot kapott a Testarossa Autodrive klipjében alapötletéhez, ami külön szót érdemel. Film noir hangulat keveredik videójátékokéra emlékeztető visító szintizenével, és alig több mint két percben bemutatja Kavinsky teljes halálát és feltámadását.

1. Burial

Ki is ő: Egy rejtélyes, fakó idegen zenpózban üldögélve, egy bögre teával. Amúgyis kortalan arcát félig csuklya rejti el.

Kinek a fejéből: William Bevan, dél-londoni dubstep dj. Sokkal több konkrétumot nem tudunk róla, bár álcája már rég lehullt.

Vagyis: Burial hosszú anonimitása jócskán közrejátszott abban (bár az eredeti tervek között valószínűleg nem szerepelt ez a szándék), hogy a dubstep a londoni klubokból betört a nemzetközi mainstreambe, és ezt leginkább a második, jóval összeszedettebb és koherensebb zenei világot és emészthető hangzást nyújtó Untrue albummal sikerült elérni. Bár az első album is több volt egy jó dubstep nagylemeznél, az igazi legendagyártás a második lemez megjelenése és a ismeretlenség miatti médiahacacárét megelégelő Bevan színvallása között indult meg. Többek között még az egyik logolvasottabb angol bulvárlap, a Sun is már azzal foglalkozott, hogy Burial vajon egy Fatboy Slim alias-e. (OMG!) Bevan fényképét nézve ma már nem nehéz átlátni, ki is az a grafittal felskiccelt zen-szamuráj, akit az Untrue borítóján láthatunk.

Nash

Laurent Garnier – Tales Of A Kleptomaniac /PIAS/

Egyetlen komoly problémám akadt sokadszori hallgatás után is Laurent Garnier új nagylemezével: egyszerűen képtelen vagyok érdemi kritikát írni róla. Flynn járt ilyenformán Carl Craig Sessions címen kiadott, tökéletesnek tűnő duplalemezes mixével, és amit ő érzett akkortájt, valószínűleg azt érzem én is most, a Tales Of A Kleptomaniac kapcsán: hogy erről csak áradozni érdemes. Szinte hihetetlen, hogy ez a francia fickó már 43 éves, és ennyire érzi az elektronikus zenét. Egyáltalán nem döccen meg sehol sem az album íve, pedig vannak rajta stílus- és tempóváltások bőven: a No Musik, No Life még valami véregyszerű ütemre tapsolós, emberöltővel ezelőtti diszkóhangulatot hoz vissza, de már a rá következő Freeverse Part 1-ban MicFlow rappel eleinte valami súlyos és lassú, beatboxolós háttérre, majd egy elszabaduló acid jazz-es témára. Mélységeket és magasságokat egyaránt megtapasztalunk: a Dealing With A Man az érett férfi konfessziója, amelyben Garnier szövegel egy bőgő, pár cintányér, egy trombita és pár egyéb hangszer hűvös, kávéházi jazz-ben összeolvadó elegyére; de pár számmal arrébb ott a Bourre Pif (Avant Bath Time!), amely akkora drum and bass téma, hogy a zenitjén túllévő műfaj ellenére is zseniális és magávalragadó. Pont mint Garnier és új albuma. Ez az ember, kérem, mindent tud. Ötös.

Nash

Prefuse 73 – Everything She Touched Turned Into Ampexian /Warp/

Guillermo Scott Herren egy felemásra sikeredett duplaalbum után túl látványosan igyekezett egy radioheadeset, izé, flyinglotusosat húzni. Azaz: 29 szám mindössze kétszerennyi percben, vagyis töredékzene kilóra, kibontatlan témák tömkelege, káosz. Ez alapvetően lehetne iszonyúan idegesítő, mint tavaly a Los Angeles volt, és nekem nagyon sokáig úgy tűnt, hogy ebben az albumban a hihetetlenül igényes és elszállt, proto-scifis borítót, a nem kevésbé király címet és a legeslegutolsó, iszonyúan tökös bőgővel kísért Formal Dedications-t fogom szeretni. De idővel észreveszi az ember, mennyi okos és főleg izgalmas téma búvik meg a sodrásban. Ezáltal sokkal jobb albumnak tűnik az új Prefuse-lemez, ha hagyjuk egy kicsit pihenni. Viszont megbocsáthatatlanul sok az elvesztegetett anyag, lehetőség, és újra bebizonyosodik: a Los Angeleshez hasonlóan itt is a kibontott, rendes trackek viszik a prímet, mint a DEC. Machine Funk, a Simple Loop Choir vagy a már említett Formal Dedications. Inkább ötletekben érzem az elszálltságot és science-fiction utalásokat, mint a teljes koncepcióban. Túl nagy a kihagyott ziccer, túl jó a csatár. Háromnegyed.

Nash

MF Doom as DOOM – Born Like This /Lex/

Ras G ötcsillagos dzsungeltechnoját hagytam oda Daniel Dumilee folyton változó univerzumaiért, illetve konkrétan a legújabbért, amelyben már mint DOOM létezik, és összeolvadni látszik két alteregója, Viktor Vaughn és MF Doom. (Akinek ez eddig halandzsa, no problem, katt ide.) Nem bántam meg elsőre a váltást, mert nem tűnt minőséginek – a Born Like This pattogósan, tökösen és aggresszívan kezd, ahogy egy élvonalbeli rap-lemeznek kell. De nem nagypofájúan, és itt válik el Dumilee a Kanye Westektől, 50 Centektől és egyéb, skit-re sem érdemes egykörösöktől. A Raekwonnal felvett Yessir! is tetszik, húzós és fenyegető, a Rap Ambush is megvillantja, mennyire erős zeneileg is ez a lemez. A J Dilla-beatre építő Lightworks pedig azt mutatja, kedvenc képregényhős-imitátorunk is igyekszik kivenni a részét fiatalon elhunyt, nagy hatású producer emlékének ápolásában. A Born Like This nagyon magabiztos hip-hop lemez, sok tempóváltással, kiállással, furcsa hangmintával, ami mégis összeáll valami egyedi, kollázsszerű egységgé, valószínűleg nem véletlenül emlegeti szerzője definitív, összegző anyagként. A Roots Rising Downja után újból egy hip-hop cucc lesz nálam az év legjobbja? Négyötöd.

Nash

Various Artists – Protected: Massive Samples /Rapster/

Még lassan egy évtizeddel a trip-hop érdemi elnémulása után is kérdéses, hogy minek is érdemes tekinteni ezt az underground és mainstream zene számára is kulcsfontosságú, ugyanakkor kevés konkrét és egyértelmű jegyet viselő stílust. A trip-hop igazi gyökereit és értelmét megtalálni Szent Grál-kereső vállalkozás, a Massive Attack viszont volt olyan szíves, és kidobott egy válogatást a talán most már tényleg megérkező ötödik nagylemez előtt. Ebben felfedik saját legendájuk előzményeit, vagyis hogy miből is született a ’91-es Blue Lines; de rajta van John Holt reggae-énekes Man Next Doorja, ami ugye a Mezzanine-on jött ki, vagy a történelmi Any Love single Rufus & Chaka Khan-féle eredetije. Ezáltal az a különös érzése lehet az egyszeri hallgatónak, hogy nem véletlenül a Massive Attack a prototipikus trip-hop zenekar: tíz év alatt eljutottak a funkos, reggae-s gyökerektől, James Browntól a keményvonalas, szikár és létidegen elektronikáig, vagyis a 100th Windowig. És valahogy mégis önmaguk maradtak. A Massive Samples kordokumentum, ezáltal pontoztathatatlan, a rajta lévő trackek viszont egytől-egyig kortalan klasszikusok (személyes kedvenc a doboszseni Billy Cobham Stratusa, amelyről az ember nem is sejtené, hogy a Safe From Harmmá fog változni), ezért mégis ötös.

Nash

Skepta – Microphone Champion /Boy Better Know/

Az észak-londoni grime producer és mc Skepta semmit olyasmit nem tud sajnos felmutatni második nagylemezén, aminek kapcsán egyáltalán felmerülne bennem a gondolat, hogy testvérén, JME-n túl tudna nőni. Az idősebbik Adenuga tavaly nyáron összehozott már egy olyan lemezt, ami lett annyira jó, hogy érdemesnek érezzük összeszedni, hol is tartott akkortájt a grime, mint stílus. A Microphone Championt hallgatva viszont komolyan el kell gondolkodnom, hogy a kezemre csapjak-e, így utólag. A 2007-es Greatest Hits utóda ugyan nem bántja a fület egyetlen momentumával sem, de igazság szerint annyira sekélyes, hogy nem tudnék még egy különösen figyelmes végighallgatás után sem olyan tracket mondani, ami bemutatott volna valami ötletes témát vagy komoly szöveget. A srácok viszont marha jól érzik magukat közben, erről tanúskodik az Amsterdam skitje is. Kár, hogy minket ez rohadtul nem érdekel, főleg amíg van egy több jó momentummal operáló Wiley-nk és egy Dizzee-nk. Egyketted.

Nash

Datarock – Red /Young Aspiring Professionals/

A Datarock új albumával kissé kilóg a Review szereplőinek elektronika-centrikus sorából, hiszen inkább az indie és a hogyismondják, dance-punk dominál sok dalukban, mégis a Red az új évezred gitárzenéje, érdekes hangzásokkal tűzdelt és stúdióban erős kontúrokkal satírozott rockzene, tehát helye van itt. Már csak a kezdőszám alapján is: a Blog nyitó space-es hangzásaival valami egészen másra készíti fel a hallgatót, aki még inkább megzavarodik, amikor uptempo stadionrockra vált a norvég páros. Ráadásul mindenféle trendi dologról szövegelnek benne bejátszásokban, úgy mint iTunes, MySpace, miegymás – a Blog az év legjobb számai között van, nyári indie partykon megérdemli a szénné játszást. Sajnos ennek fényében különösen érződik, hogy a tempó magasan tartásával igyekeznek fenntartani az izgalmat, és nem az ötletekkel, így a Red pár jobb szám ellenére, mint pl. a Do It Your Way vagy az In The Red végülis elég középszerű albummá válik a a játékidő végéhez közeledve. Sajnos. Kétharmad.

Nash

Hauschka – Ferndorf /Hauschka/

Meine Damen und Herren, kortárs, de nem posztmodern komolyzenét van szerencsém bemutatni, az abszolút emészthető vonalon. Hauschkához, azaz Volker Bertelmannhoz már volt korábban szerencsém a Room To Expand című albumán, melyen hófehéren érzelem- és elektronikamentes, zongoraközéppontú instrumentális zenét nyújtott át ezüsttálcán. Az azon szereplő nem-zenei eszközökkel való muzsikálást és kísérleteket a Ferndorfon viszont sok-sok dallam és melódia váltotta fel, és ez határozottan előnyére vált az összhatásnak, amelynek gyökerei valahol John Cage zongoraművei körül keresendőek. A Ferndorf ezáltal egy valódi, germán zsánerű szépségideállá vált, olyasfajta határozottan német érzelmű zenét hozván létre, melyből nem hiányzik a keserédes, goethe-i romantikus pátosz, sem a messzi (földöntúli?) tájakra vágyó lélek bágyadt reménykedése, hogy egyszer eléri azt. Történelmi szerzőket idézően gyönyörű, érdemes mellé Heinét vagy Schillert olvasni. Négyes.

Nash

Q-Tip – The Renaissance /Universal Motown/

Feltehetőleg sokkal többen ismerik a mohamedán Q-Tipet egyetlen szám kapcsán, mint szóló munkásságában, vagy azért, amit a Tribe Called Questben tett a hip-hop jövőjéért. A Chemical Brothers jópár egyedülálló énekesnek adott már komoly rádiós pörgést, és Q-t még annál is többen hallhattuk a jellegzetes szitár-témával kezdődő Galvanize kapcsán. A Renaissance talán változtatni fog ezen a felületes ismeretségen, elég jól sikerült ugyanis ahhoz, hogy bárki megszeresse, aki odavan a gengszter-sztereotípiákon túllépni tudó rapért. Már-már iskolamunkaszerűt alkotott a queensi fiú: lassabb és gyorsabb, érzelmesebb és táncparkettközelibb, de egyaránt élvezetes témák váltakoznak sorra. Az egész albumon érezhető, hogy zsigereiből jön a szöveg a srácnak, és emellé olyan háttérzenét kapunk, amelyben elegyednek funkos, hiphopos és r’n’b-s ötletek. Ha nem laposodna el pöttyet a végére, lazán az utolsó Roots-album mellé lehetne tenni a Renaissance-t, de így is szép és arányos. Háromnegyed.

Nash

Pixel – The Drive /Raster-Noton/

A Wright-fivérek aeroplánját idéző zúgással indul a zajzenék sztratoszférájába a német Pixel albuma, aki drone-minimal-kísérleti elektronikus zenék világában elismert névnek számító Raster-Noton kiadónál hozta ki kísérleti elektronikával telített albumát. Az első pár perc és az olyan számcímek, mint pl. a +28° 35 42.88 – 80° 37 13.02 határozottan precíz, tematikus és minimalisztikus zenét ígérnek, de amilyen szépen emelkedik az aeroplán a felfelé tartó légáramlattal, olyan csúf módon földbe is csapódik 10-15 perc elteltével. Az első repülés élménye hamar megfakul, és a felhők között sincs igazán sok látnivaló. A Drive a kísérleti elektronika kedvelői számára egy hallgatásig érdekes lehet, de szórakoztatónak és érdekesnek semmiképpen se nevezném. Nem az ilyen kiadványok tették nevessé a Raster-Notont. Kettes.

Nash

The Herbaliser Band – Session 2 /!K7/

Jake Wherry és Ollie Teeba nagyon nem érzi már a funkot; nem csak, hogy a tavalyi Same As It Never Was album nem tudott senkit se megragadni a Petőfi Rádió felületes rétegkörén kívül, de a mostani Session 2 sem lett jobb semmivel, hiába állt a srácok mögé egy egész zenekar. A lemez leginkább valamiféle jammeléshez hasonlítható éjszakai unaloműzés címszóval, amit a kilencvenes évek elejei acid jazzre emlékezvén nyomtak le a szereplők, és lehet, hogy ott, akkor, egyszer erre nagyon ráflesseltek mind, de már másodszori hallgatáskor – kitisztult fejjel – egyértelműen lejön, hogy mennyire nincs lelke ezeknek a felvételeknek. Az ötletek nem maradandóak, gyakorlatilag a Moon Sequence és a Stranded On Earth az a két dal, amit nem tudtak elrontani, de ez is annak köszönhető, hogy az eredeti változatok jók. Ilyen az első bölcsészgeneráció öröksége: csupa szürke elképzelés egy szedett-vedett jazzbanda előadásában, amit a Herbaliser duójának esetenkénti felesleges scratchelése csak még komolytalanabbá és szétesettebbé tesz. De legalább Jessica Darling nem énekel rajta. Kettes.

flynn

Bugz In The Attic – Got The Bug 2 /BBE/

Van Angliában ez a Bugz In The Attic nevű formáció, ami tulajdonképpen egy funk-soul-r&b dj/producer kollektíva, változó létszámmal, de állandóan öt és tizenkét tag közt mozogva. Az elmúlt három évben gyakorlatilag bármit elkövettek azért, hogy ne kelljen megírni a második nagylemezüket (pedig kurvára ideje lenne már), így most Got The Bug 2 címmel eme intervallum legjobb remixeit hallhatjuk egy korongon. Én mondjuk azt se tudtam, hogy volt Got The Bug 1, de ettől még nem lett érdektelenebb számomra a kiadvány, pláne, hogy olyan nevek vannak rajta, mint Amy Winehouse, a Basement Jaxx, vagy Róisín Murphy, de még egy Curtis Mayfield- és egy Michael Jackson-feldolgozás is található. A remixek azonban csak tipikus sablonok: a Bugz In The Attic stílustól független mindenre rá tudja rakni a védjegyét, azt a bigbeates seggrázós r&b-t, amiért ennyire keresett producerek, és ez rendben is van így. Az más kérdés, hogy ez a tizenhárom szám egymás után idővel baromi unalmassá, egysíkúvá változtatja a hangulatot, de végülis meg tudom érteni, hogy a számlistán szereplő nevek miért akarták a brancsot a kislemezeiken látni. Hármas.

flynn