Tartalomjegyzék

• A címlapon: Hip-hop lélegeztetőgépen, avagy real hiphop vs. auto-tune
• Calvin Harris – Ready For the Weekend
• Dizzee Rascal – Tongue N’Cheek
• Milanese – Lockout
• The Mount Fuji Doomjazz Corporation – Succubus
• Dextro – Winded
• Horse Meat Disco – Horse Meat Disco
• Filthy Dukes – Fabriclive 48
• Shafiq Husayn – Shafiq En’ A-Free-Ka
• Fat Freddy’s Drop – Dr. Boondigga And The Big BW

A címlapon: Hip-hop lélegeztetőgépen, avagy real hiphop vs. auto-tune

Kevés olyan zenetörténeti alkalom van, amikor előadók tucatjai és az azokra rácsatlakozó rajongói csoportok milliós nagyságrendű tagságai egyszerre tudnak és akarnak egy irányba pfujolni, így érdemes megemlékezni az auto-tune jelenségről. Hátha majd tényleg ököllel verik el a realek a trendet, ahogy mondják, hogy el fogják, és pár év múlva már csak szobaproducerek mashupjaiban fog visszaköszönni, aztán azok is kapnak majd rögtön jó nagy körmösöket érte, hogy eriggyenek realkedni. Pedig ez is csak egy stúdiótechnika, ami bugyuta hangokat eredményez, mindenesetre tanulságos történetet ad napjaink rapiparáról és annak felvevőpiacáról.

Gyors definíciónak annyit, hogy az auto-tune egy alapvető technika, amit szinte az összes zenei stílusban használnak. Célja a pitch-korrekció, vagyis a félrecsúszott hangok (vokál, instrumental egyaránt) mesterséges visszapöcögtetése az eredetileg tervezett kottára. Rengeteg mainstream pop előadó él vele, sőt, van, aki élő fellépéseken is beveti, jelesen egy-egy top notch díva, akinek a csúszásmentes tiszta hang a brandje huszonnégy-hétben, és nem engedheti meg magának a hamisságot egy tüdőgyulladt, másnapos reggelen sem. Az auto-tune jelen esetben vett, hip-hop iparra vetített értelmében egy ebből a technikából kitermelt szándékos, hallható félrepitchelésről beszélünk, mint effekt. Ez teszi Akon énekét nyávogássá, és erre épült rá egy pénzfejő klubágazat az elmúlt években. A cikk további részében a kifejezést, mint feltételezett hip-hop zenei alfajt boncolom, és nem magát a valós korrekcióra használt technológiát. Azért a referencia és az ijesztgetés szintjén, csak hogy lássátok, így néz ki az Auto-Tune 5, mint szoftveres plug-in:

Az auto-tune a hip-hop kínálat legtöbb termékével ellentétben uniszex találmány, mivel mindkét nem bőségesen válogathat a hangzásból és az azon alapuló körítésből. A Lány azért örül neki, mert egy elolvadásra alkalmatos csokifiú dolog, mi több, általában lendületes is, tehát lehet rá jónak vélt feneket riszálni, a Fiúnak meg onnantól kezdve mindegy, hogy Lány utóbbit műveli; magának a helynek meg a legjobb, hiszen Lány és Fiú egyszerre boldog, hogy ott lehetnek. Háromoldalú győzelmi helyzet, ami mint minden túlcsordult siker, természetesen magára rántja az ellent. Az ellen magát igazi hip-hopnak keresztelte, és az igaziságát valami ködös, oldschoolkodós retrospektívvel magyarázza. Ez a tábor a relatíve kicsi, fürge auto-tune szcénával ellentétben sok helyről jövő, monumentális ideológiai sorsközösséggé változott, beállt zászlaja alá keleti-nyugati, fehér-fekete, amerikai-európai, azaz mindenki, aki be kívánt szállni, mert attól valami jót remél, például pénzt. Ebből fejlődött ki 2009 őszére az auto-tune vs. real hip-hop szembenállás, olyan igazolhatatlan, mégis túlontúl népszerű értékek felnagyított törésvonalaiból, hogy arra a magyar politikai tanácsadók csak egy búsult ejhával csettinthetnek.

Ezennel hivatalosan is megnyitva a felém szálló paradicsomok előtt az utat, kijelentem, hogy az auto-tune, csakúgy, mint minden slágerhullám, jó dolog. Azt nem mondom, hogy szubjektíve nem borzasztóan idegesítő, de a kettő nem függ össze egymással. Ennek az effektnek a népszerűsége ugyanis a technológia diadala, egy pöttöm Kolumbusz Kristóf az óceánnyi éterben. A hip-hop ugyanis semmivel sem kevésbé hardveralapú műfaj, mint a trance vagy a hyperspace, csak míg utóbbiakban introvertált lélekbugyrokba matatás történik opcionális pszichedelikus szerekkel, addig előbbi az extrovertált, verbális önkifejezésre utazik, opcionális spanglival. Az alapmotiváció mindkét esetben (pontosabban azok jobb eseteiben) az individuum saját és közvetve a műfaj határainak feszegetése, szemben például olyan múltorientált zenei stílusokkal, mint a country vagy a nemzeti rock. Ennek az előrenyomulásnak a vesszőparipái a hétköznapi technológia fejlődése, illetve a hallgatóság technofíliája, ami egyre csak tornássza az ingerküszöböt, egyre több és rövidebb életciklusú hullámot eredményezve. Aki mer az nyer alapon viszik a jól megérdemelt szajrét a gyorsak és az ügyesek, a néhai gyorsak és ügyesek meg visszasírják azokat a napokat, amikor még nem voltak lassúak és ügyetlenek. Mindkettejükkel lehet rokonszenvezni, meg nem rokonszenvezni.

Csakhogy, visszatérve konkrét témánkhoz, az auto-tune vs. real hip-hop háborúba az utóbbi oldaláról csúszik egy alapvető értelmezési hiba, mégpedig az, hogy nem belőle fejlődött ki. Hiába hangoztatják ugyanis a realek úton-útfélen, hogy a hip-hop meghalt, mert jött először Soulja Boy, aztán Akon, T-Pain, Lil Wayne, és rádióbarát műhangjukkal jól megverték, majd körbeállták és lehugyozták szegény nemes öregembert, kihagynak – valószínű direkt – egy fontos lépést. Az auto-tune szcéna ugyanis már csak a legkisebb nyomokban hordoz rapgyökereket, gyermekelhelyezés esetén egyértelmű, hogy az r’n’b-hez köthető. Az r’n’b is megkapta a saját punciságát annak idején a realektől, szimbolikus elemeiben hamar szét is választották a rapholdudvar stratégái a kettőt. A lötyi vitte a seggszépségverseny területi helyezettjeit, a stroboszkópot meg a slow-motiont, a kemény meg a sötétített ablakú Escalade-et meg a híd alatti gangelést. Jó volt ez így mindenkinek, legott béke honol. Az, hogy a lötyi tovább szaporodott, miért érdekli ennyire a keményt?

Fentebb látható az év számomra eddigi egyik legizgalmasabb videoklipje. Akon featel a legújabb naplemente-dance császár David Guettával. A már címében sem túl agyonbonyolított Sexy chick a jövő évtized meghatározó trendjének előfutára, miszerint transzatlanti kollaborációk sora fog elhozni egy európai-amerikai klubszcéna összeborulást. Mindkét térfél hóna alá csapja ami audio és vizuál szempontból egyaránt kifogástalanul működött saját terepén: USA hozza az auto-tune-t, a videochickjeit, a lassított felvételt, az öreg kontinens meg képviseli a saját ibizai endless summer érzését és a négynegyedet. Az első végeredmény majd 2 millió view-t hozott 3 hét alatt a YouTube-on. Ez alapján gondolom, hogy ha valaki az elkövetkezendő években a Balaton Soundra látogat, hasonló szerzemények tucatjaival fog találkozni, és azokra fogja hallani a feltűnően legnagyobb üdvrivalgást. Ezek a számok fogják adni a popkultúra aktuális pszichózisát.

Szegény rapperek pedig mindeközben óceánparton innen és túl egyaránt arra lesznek kárhoztatva, hogy sopánkodjanak a stílusuk ellen elkövetett gyilkossági kísérleteken, amiket akkor már rég nem auto-tune-nak fognak hívni, hanem valami másnak, de az sem lesz real. Hogy mi a real? 1,44″-es floppykon cserélgetni a hangsávokat hátulgombolós Yankees sapkában.

Gringow

Calvin Harris – Ready For the Weekend /Columbia Records/

Calvin Harris sztárproducerré válása olyan tipikusan érthetetlen momentuma a zeneipar működésének, mint például a bajusz nélkülözhetetlenné válása minden menőbb indie rockzenekar esetében, vagy például hogy Keith Richards még életben van. Mindenesetre egy legjobb esetben is közepes debütalbum (I Created Disco), tucatnyi kislemez és féltucatnyi sztárnak való produceri segédkedés után itt a második nagylemez. Nem tudom, hogy ez az anyag hogyan fog lecsapódni a munkatársak közül mondjuk Sophie Ellis-Bextor nagylemezében, de minél inkább, annál jobban meg fogok lepődni. Calvin ugyanis pofátlanul emészthető suttyódiszkós eurobeatet szolgáltat a Ready For The Weekend nagy részében, és ahol nem így tesz, ott se éppen a progresszív muzsika szerelmeseinek okoz örömteli perceket. Mondhatni primitív döngölés lett sok helyen a végeredmény, amire a kritikusok erőszeretettel ugranak, és cincálják darabokra. Én mégsem teszek így: részint mert egy jobb pillanatban kapott el az anyag (amúgy is hangulat kell hozzá), másrészt tulajdonképpen nem rossz ez az album. Harris viszont elintézte vele, hogy mindenki beskatulyázza úgy, mint aki soha nem fog olyan zseniális producerek szintjére emelkedni, mint mondjuk Paul Epworth. Viszont ők is nem lesznek sztárok. Calvinnel ellentétben. Kétharmad.

Nash

Dizzee Rascal – Tongue N’Cheek /Dirtee Stank Recordings/

Két nagy egyéniség talált egymásra, és kölcsönös ihletettségben készítették el új lemezeiket – valószínűleg így emlékszünk majd vissza évek múltán Calvin Harris és Dizzee Rascal aktuális nagylemezeire. A hype-hullám tetején szörföző fehérseggű producer és a szórakoztatóan prosztó, néha kissé ijesztő feka cockney találkozásából a franc se gondolta volna, hogy nagy rakás olyan track születik, amelyben az önfeledt hülyülésé és populista eurobeat alapoké a főszerep. Innen nem messze Harris anyagáról elmondtam már a véleményem, és több mondatot varázsolhatnék ide copy-paste segítségével, hiszen a Tongue N’Cheek-en is többször találkozhatunk a nevével (Dance Wiv Me, Holiday). Ha Calvin több volna egy közepes producernél, ezzel még nem is volna baj, de sajnos nem több, és ez különösen ott szembetűnő, ahol végre kilökdösik a stúdióból: a nyitó Bonkers-ben Armand van Helden egy akkora dalt adott Dizzee alá, ami elviszi az egész anyagot. Ebben a trackben benne van az utolsó Chemical Brothers album imádnivaló játékossága és slágeressége, ezért szerethető, ahogyan a Can Tek No More is (melyben az előző Maths + English-en is dolgozó Shy Fx ügyködött), ahol bármilyen fura is egy grime mc-t hallani reggae-re szövegelni, mégis működik. Dizzee megoldása inkább mutat kiutat a grime útvesztőiből, mint a borzalmasan sikerült új Skepta és Tinchy Stryder albumok – de jobb volna, ha nem Calvin Harris lenne Óz a sárgaköves út végén. Hármas.

Nash

Milanese – Lockout /Planet Mu/

És még mindig a grime: van ez a fickó, aki nagyon is tehet arról, hogy a grime és dubstep születésénél rengetegen használtak kötőjelet a két stílus között. Azóta eltelt jó pár év, és a grime vizenyős és unalmas dubstep alapokra rákiabáló fazonok zenéjét jelenti, vagy azt az elektropopos vonalat, amit Wiley csinált a See Clear Now-on. (Kevés a középút.) Steve Milanese az a fazon, aki viszont megírta a középút himnuszát Dead Man Walking címmel, bedolgozott a nem kevésbé kétértelmű és egyedi zenét gyártó Various Productionba és harmadik albumán mindennél nyugtalanabb és kiakadtabb alapokat tol (a valószínűleg egész világra haragudó és nemrég nálunk is járó mc), Ben Sharpa alá. Az előző Adapt lemezhez hasonlóan ez sem szokásos album: a legjobb trackként uralkodó The End három változatban is előkerül a hallgatás során – mindannyiszor a pokol egy-egy hasonló, de más szenvedéssel büntető bugyra. Kiugróan jó még a néha egy-egy 8 bites hangzást is bedobó Booty Cologne szám remixe, a Shake Wut Ya Mama Gave Ya. Lezárásképpen pedig jön a Disclosure instrumentális verziója, ami nem több egy korrekt dubstep számnál, viszont jelzi (és ez az egész lemezre igaz), hogy Milanese nem követi a trendet – ez nem dubtechno, se dubhouse. Csak dubstep, Milanese módra. Négyes.

Nash

The Mount Fuji Doomjazz Corporation – Succubus /Ad Noiseam/

Drone jazz. Igazán ínyenc módon hangzik, nem? Csak éppen a fele sem igaz. A Mount Fuji Doomjazz Corporation (amely egyébként a Kilimanjaro Darkjazz Ensemble-ból alakult át, nem a név rövidítése, hanem pár új tag beszállása miatt) ebben a stílusban tolja közmegegyezés szerint, és aki ismerte az előző zenekar azonos néven kihozott albumát, valószínűleg tudja, hogy mit várhat ezúttal is. Ugyanazt a hangsúlyosan komor, néha kissé túlzottan is éjsötétre festett zenét, amit amúgy dark ambientnek neveznénk, ha nem visítana fel olykor egy jazzy témán lovagló trombita, vagy a dobok nem jellegzetes jazzes ütemeket tartanának. A Succubus hozza mindezt, bár pár helyen elcsúszik: a borító és számcímek ígérnek egy kis fülledt erotikát is, ami tökéletesen passzolna mindahhoz a haláltánchoz, ami egy drone jazz album közben zajlik. De nemcsak ezt nem kapjuk meg, hanem igazán semmi különöset: a Bohren und Der Club of Gore-nak például minden albumát el lehet különíteni pusztán hangulat alapján, míg itt szörnyen statikus minden. Olykor átcsúszunk egy kicsit neofolkba, sőt, néha apocalyptic folkos témákba, de igazából nem sikerült valami igazán egyedit létrehozni. Túl sok a zene és elveszik az enteriőr: amikor nem csupán hangulatzene a Succubus (The Sexy Midnight Torture Show, Fleeing The Scene), akkor a legjobb. Háromnegyed.

Nash

Dextro – Winded /16K Records/

Hogy Boards of Canadát keverni triphoppal nem egy nagy ördöngösség még 2009-ben sem, arra aktuálisan a Dextro név mögé rejtőző Ewan MacKenzie nyújt precedens értékűt – bár a vérében lehet a dolog egyik fele, tekintve, hogy ugyanannyira skót, mint sokat emlegetett Warpos párosunk. Winded című nagylemeze amúgy nem is debütálás, már a második albuma, és bár azt nem hallottuk, elég nyilvánvaló, hogy nem történhetett a kettő között óriási irányváltás, ugyanis a Winded egy elegánsan megszerkesztett portfólió mindarról, amit a ’90-es és korai 2000-es évek idm/triphopjáról tudni érdemes. A dalok során kapunk Kieran Hebden jellegzetes csiling-zenéjéből motívumukat (The Pacifist), post-rockszerű elmosott gitárriffeket (Monumentary), autechrizmusokat (Ring Cycle), és egyébként minden egyes számban lelhet valami ismerősre az, aki ebben a korszakban nőtt fel. MacKenzie ezeket az élményeket úgy tudta albummá rendezni, hogy nem válik unalmassá félúton – és ez nagy szó egy ennyire hommage-jellegűre sikerült kiadványnál. Progresszivitásról tehát nem beszélhetünk, de nosztalgiának kiváló. Hasonló kaliberű, másodvonalas triphoppal és elektronikával kacérkodó albumok között egyébként a Bowery Electric nevű, alig ismert zenekar Lushlife című albuma a király. És ahhoz mérten ez van egy háromnegyed.

Nash

Horse Meat Disco – Horse Meat Disco /Strut/

Álló lófaszt rárakni egy borítóra mindig cool dolog, arról nem beszélve, hogy ha a tokban rejlő lemezen hőskori diszkó zenék keverednek napjaink imitátoraival. Dióhéjban erről szól a Horse Meat Disco, ami igazából egy négytagú dj kollektíva, aminek ugyanilyen névvel fut egy állítólag nagyon híres és izgalmas rendezvénysorozata is Angliában – azért érdekes módon a kiadvány előtt erről egy szót nem hallottunk sehol. Ezt leszámítva viszont nincs különösebb okunk a szőrszálhasogatásra, elsőosztályú időutazásban van részünk mind a tizenöt felvétel során, ezért mostantól eggyel több nevet kell figyelni a nemzetközi hírekben. Az összeállítás ígéretes bemutatkozás, s noha azért nem az a darab, amit évek múlva is fokozott ismétléssel veszünk majd elő, de adott pillanatokban elvarázsolhat minket. Háromnegyed.

flynn

Filthy Dukes – Fabriclive 48 /Fabric/

A Filthy Dukes nevű duó a Polydor kiadó új felfedezettje, idén jelent meg a debütáló nagylemezük, és azzal, hogy a köztudatba kerülés után rögtön Fabriclive-ot mixelnek, sok jóra lehetett számítani. Aztán nagyon hamar kiderült, hogy átverés az egész: a Fabriclive 48 jobbára a pár évvel ezelőtti french electro és ehhez közeli techno sekélyességére épül. Ugyan tele van a szett olyan számokkal, amik a maguk idejében nélkülözhetetlen kedvencek voltak (pl. Sebastien Tellier – Kilometer (Aeroplane Mix), Daft Punk – Robot Rock (Soulwax Remix) stb.), de ma már ezeket senki nem akarja igazán hallani, tovább léptünk ezen a hangzáson, és valószínűleg azzal is sokan egyetértenek, hogy ezt jól tettük. Szerencsére azért megmutatja a Fabriclive 48, hogy a Filthy Dukes sem ragadt le teljesen ennél a kornál, de alighanem ennél többre nem elég a félúton elszórt Township Funk, vagy a vége felé teljesen rossz helyen berobbanó Windowlicker. A Kollektíva bulik állandó rajongói talán ellesznek ezzel a mixszel egy darabig, a többiek nyugodtan hagyják ki. Kettes.

flynn

Shafiq Husayn – Shafiq En’ A-Free-Ka /Rapster/

Nyáron sok elismerő dicséretet zsebelt be a Sa-Ra Creative Patterns nevű csapat az akkor megjelent nagylemezükért, ezért annyira nem váratlan, hogy a wonky, neo soul és egyéb stílusjelzőkkel operáló “okos” hiphop trió egyik tagja, Shafiq Husayn miért mostanra időzítette első szólóalbumát. A Shafiq En’ A-Free-Ka gyakorlatilag olyan, mint egy Sa-Ra Creative Patterns lemez, csak az éppen trendi stílusok kárára jobban előtérbe kerül az afrobeat és a swing. A koncepció jól átgondolt és ügyesen felépített, nem annyira monumentális, mint az előbb említett album, így talán könnyebben is befogadható azoknak, akik még csak ismerkedési szinten vannak az efféle zenékkel. Jellegzetes fekete album sok hangszerrel és spirituális fűszerezéssel: mélyebb, sötétebb és tartalmasabb, mint minden, amit eddig ettől a gárdától hallhattunk. Négyes.

flynn

Fat Freddy’s Drop – Dr. Boondigga And The Big BW /The Drop/

Az új-zélandi Fat Freddy’s Droppal már jó pár Jazzanova/Sonar Kollektiv közeli dologban találkozhattunk, ezért egyértelműen nagy elvárásokkal fogtam bele az új album felfedezésébe, amin talán nincs annyi reggae/dub, mint vártam, helyette inkább a hagyományosabb (soul, funk) irányzatok dominálnak, illetve pillanatonként meglepően sok és jól elhelyezett elektronika biccent egy nagyot. Például a Boondigga végén az egyre elhatalmasodó szintetizátor felülír mindent, ami eddig létezett és vakító fehérségbe borítja a szobát, vagy ott van a Wild Wind, ami már-már majdnem dubtechnós megoldásokat lop el, pacsizva egy nagyot a Rhythm & Sounddal. S tulajdonképpen pont ez az, amit a lemez többi részéből hiányolok: hiába van minden vérprofin összerakva, és szólal meg minden hangszer akkor, amikor tudjuk, hogy meg kell szólalnia, az egészből pont az a kreatív kísérletezgetés hiányzik, ami megbolondíthatná a végeredményt. Így csak egy profi zenekar profi lemeze, időre elkészítve és leadva. Négyes.

flynn