A Strokes rocktörténeti tettének azt szokás tartani, hogy első lemezükkel elindítva az ún. Új Rock Forradalmat, pontot tettek egyben a nu-metál korszak végére is. Amellett azonban, hogy az Is This It több mértékadó összeállításban is bekerült az évtized tíz legjobb és/vagy legfontosabb lemeze közé, nem hagyható figyelmen kívül az az ellenvélemény sem, miszerint a Strokes mindössze jókor volt jó helyen, és valójában nem tettek mást, mint puszta stílusgyakorlatként felmelegítették a Velvet Underground proto- illetve a Television poszt-punkját. Mindenesetre az idő őket igazolta, hiszen az előző évtizedben szép lassan eltűntek az utcákról és villamosokról a bőnadrágos, baseball satyijuk alól épphogy kilátó figurák, átadva helyüket a csőnadrágos, lenőtt hajú kúlabb arcoknak.

Szó mi szó, sok jót és sok rosszat el lehet mondani a Strokesról; általában nézőpont kérdése, hogy megállják-e a kritikák a helyüket, egy valami azonban biztos: a zenekar önértékét, kiszakítva őket a szoros értelemben vett rocktörténeti kronológiából, az adja, hogy ellisi érzékkel tudta és tudja megragadni a modern nagyváros kiábrándultságát, hiábavalóságát. A Strokes létrejötte – nem kizárt – annak köszönhető, hogy ennek az öt, a felső tízezerbe tartozó srácnak, név szerint – figyeljük, mennyivel máshogy csengenek, mint a Fred Durst vagy a Chester Bennington – tehát Julian Casablancasnak, Nick Valensinek, Albert Hammond Jr.-nak, Nikolai Fraiture-nek és Fabrizio Morettinek igazából nem volt semmi dolga és csupán unalomból kezdtek olyan zenét játszani, mint a már említett kedvenceik. Mindehhez teljesen passzoló kontextus, potenciális hallgatóság volt a szülők pénzén ezt az unalomba fúló látszólagos jólétet megélő Y-generáció, akiknek már csak annyi maradt akceptálható szlogenként, hogy “nem tudom, de nem is érdekel.” És Casablancasék csodálatosan leszarták a világot az Is This Ittel.

A következő lemezen, a new wave felé elmozduló Room On Fire-ön a néhány gyengébb dal mellett még volt 4-5 tuti sláger, a 2006-os First Impressions Of Earth azonban hatalmas csalódás lett. A cél egyértelműen az lehetett, hogy kiszélesítsék a Strokes zenei spektrumát. Próbálkoztak reggae-s témákkal, elektronikus alapokkal, a keményebb rockzenék hatása is érződött, közben a lemez legjobb dala az a You Only Live Once lett, amiben nem akartak magukon túllépni, csak hozták – talán azt – az egy dolgot, ami jól megy nekik. A lemez utáni turnét követően a Valensi kivételével zenekar valahány tagja szólóban is kipróbálta magát közepes sikerrel; majd úgy döntöttek, hogy a Strokeson belül is megosztják az eddig szinte kizárólag Casablancasra háruló dalszerzést és belefogtak a negyedik lemez elkészítésébe, ami végül majdnem két évet vett igénybe. Mindez köszönhető annak is, hogy nem voltak megelégedve a producerrel és kidobva az addigi felvételeket úgy döntöttek, hogy Hammondék házistúdiójában maguk veszik fel a lemezt.

Az Angles végül olyan lett, mintha az előző lemez felét kidobnánk és tennénk rá 3-4 jó dalt pluszban. Az első kislemeznek kiválasztott Under Cover Of Darkness, a nagyívű kórussal feldobott Gratisfaction simán odatehetőek a legjobb lezser Strokes-dalok mellé. És akkor még nem szóltunk a lemez abszolút slágeréről, a szuper-catchy refrénnel megdobott Taken For a Foolról. A reggae-s verzéből posztpunkba átcsúszó Machu Picchu, a legutóbbi szintisebb Muse-lemezt idéző Games, vagy a lebegős Call Me Back is teljesen jó dalok önmagukban. Sőt még az Absolution teátrális Muse-át idéző Metabolism, vagy a pulzáló basszustémájával, elfojtott énektémájával a Radioheadre emlékeztető You’re So Right is rendben lehetnének megfelelő környezetben. Így együtt azonban egy majdhogynem hallgathatatlanul csapongó lemezzé állnak össze, amit legjobban a remekül induló Two Kinds Of Happiness szimbolizálhat – az egyetlen dalként, ami a reggae-től a Muse-os vokálokig eljutva, vagy inkább egyik témáról a másikra átugorva, egymagában is tartalmazza az Angles nagyratörő, görcsös csapongását.

The Strokes – Taken For A Fool a Letterman Showban

Nehéz bármit mondani erre a lemezre, hiszen annak csak örülni lehet, hogy a 2003-as Room On Fire után ismét vannak jó Strokes-dalok, viszont, a zenekar számára egyértelmű kudarc az Angles. Se az első, számukra a biztos hazai pályát jelentő Is This It egyértelmű világához nem tértek vissza, de azt se merték, vagy dalok hiányában nem tudták bevállalni, hogy hátrahagyva az eddigi dolgaikat tiszta lappal próbálják meg megfogalmazni, hogy mit jelent számukra a Strokes az új évtizedben. Ami leginkább azért sajnálatos, mert nagyon szomorú ezeket az irtó vagánynak tartott arcokat ennyire tanácstalannak látni. Mert, ugye, ha velük ez van, akkor a rockzenével, és főleg velünk mi lesz?

Tracklist:

1. Machu Picchu
2. Under Cover of Darkness
3. Two Kinds of Happiness
4. You’re So Right
5. Taken For A Fool
6. Games
7. Call Me Back
8. Gratisfaction
9. Metabolism
10. Life Is Simple In The Moonlight

Borító: