A harmadik The Weeknd anyagtól nehéz nem azt várni, hogy feltegye a koronát trendformáló, r’n’b-hiphop egyvelegére, elvégre a múlt év egyik legizgalmasabb zenei projektjének trilógiazáró mixtape-je.
Egy újabb érdekes kanadai projektként tűntek fel Abel Tesfaye és producertársai 2011 elején, hogy decemberre gyakorlatilag bérelt helyet szerezzen valamelyik-mindegyik The Weeknd lemez a zenei toplistákon. Mindezt egy olyan évben, amikor egyébként is eltolódni látszott a hangsúly az ellenérték nélkül terjesztett lemezek, mixtape-ek és hasonló digitális kiadványok irányába – több nagyszerű megjelenést is feljegyezhettünk, különböző műfajokból (Wugazi, Crosses, Jeremiah Jae). A Weeknd ezen tendencia éllovasa volt, hiszen nem csupán magas színvonala miatt bírta a kritika és közönség a House of Balloons illetve a Thursday című lemezeket, de progresszivitása miatt is: r’n’b, hiphop és popzene keresztmetszetében sikerült egy kellően előremutató hangzást kialakítani, mely mainstream és underground füleknek egyaránt kedves lehetett.
A House of Balloons parádés kezdése és óriási slágerei után a Thursday az érettségről tett tanúbizonyságot és arról, hogy nem fogyott el a tudomány egy lemez után. Az ezen többször is feltűnő hiphopsztár, Drake jelenléte csak egy jele volt a növekvő hype-nak, amely talán még el se érte a csúcsát. A közönség rácuppanása és a növekvő médiafigyelem szinte predesztinálta azt, amit a lezárásszerű Echoes of Silence-en hallhatunk: lassan hagyományossá váló The Weeknd-dalokat, ezúttal jóval teátrálisabb betétektől övezve.
Sokféle ez a teatralitás: egyfelől szenvedéllyel teli, ahogy eddig is ismerhettük. Ilyen a nyitószám, a Michael Jackson Dirty Diana-jába új életet lehelő D.D. Ha csak ennyit hall az ember az új The Weeknd-lemezből, simán gondolhatja azt, hogy saját történetének újabb csúcsára ért Abel Tesfaye, hiszen nem egyszerű feldolgozással állunk szemben, hanem valami igazán bombasztikus dallal, amely pillanatok alatt Jacko legendás elragadtatottságának szintjéig jut. Ott van azonban a másik oldal, ami az ezt követő Montrealban tűnik fel, és jól jellemzi, mi az egyetlen gyenge pontja a produkciónak: amikor nem tud felmutatni pár percen belül egyetlen emlékezetes refrén vagy dallamot sem, és belesüllyed a középtempóba. A már említett Montreal mindezek tetejébe még felvállal valami bazári nagyívűséget is – nem áll össze.
Eme két oldal között ingázik az Echoes of Silence: az Outside még mindig kevés az üdvösséghez, az XO/The Host–Initiation–Same Old Song hármasban azonban van annyi spiritusz, hogy összességében megint egy olyan The Weeknd albumot vegyünk majd elő nap mint nap az elkövetkező hónapokban, amelynek néhány számáról csak szuperlatívuszokban fogunk mesélni ismerőseinknek. Mert nem hiszem, hogy ezt a lemezt ne vennénk el ugyanúgy és ugyanolyan gyakran majd, mint elődeit: ha nem is egy kimagasló lezárás, mégis egy klassz lemez.
The Weeknd – D.D.
Linkek:
- The Weeknd hivatalos honlap (az album innen tölthető)
- The Weeknd a last.fm-en
- The Weeknd a Facebookon
Tracklist:
- D.D
- Montreal
- Outside
- XO/The Host
- Initiation
- Same Old Song
- The Fall
- Next
- Echoes Of Silence
Borító:
