Az már így szeptember magasságában is bátran kijelenthető, hogy a “2011 emlékezetes történetei” kategória egyik befutója Abel Tesfaye, aki The Weeknd név alatt kiadott zenéivel és az azok keltette hatással az év szimbolikus figurájává vált. Nem túl sok sikeres és világszerte ünnepelt előadó van, aki már második nagylemeznyi anyagát adja ki úgy, hogy fizikai adathordozón hivatalosan még semmi sem jelent meg tőle – már ha hihetünk az ügyben releváns Discogsnak. Ráadásul a még nálam is fiatalabb, 1990-es születésű srác már nagyban dolgozik harmadik, Echoes of Silence című harmadik anyagán, amit – tartva a rohamtempót – idén ősszel ki is tervez adni.

Miért is fontos erről a srácról beszélni? Hiszen házilag gyártott mixtape-et kiadni lassan a nemlétező macskám is tud, 2011-ben ez körülbelül annyira sikk, mint  beszállni az internetbe. Azonban napjainkban, amikor az R&B-t olyan albumok jelentik, mint Beyoncé önmagán sikertelenül túlmutatni vágyó “4“-ja, Abel Tesfaye munkája izgalmasabb bárminél, ami az elmúlt években stílusában megjelent. Könnyen ráfoghatnánk első blikkre, hogy persze, az underground és a mainstream egymást kergető mozgásának egy újabb példáját látjuk, de valójában nem. A Weekndet undergroundnak titulálni órási tévedés lenne csak annak a számadatnak a fényében is, hogy csak az első nap 180.000 letöltést regisztráltak a Thursday-en. Mndezt úgy, hogy aznap még össze is omlott a hivatalos oldal. A House of Balloons napjainkra több milliós számnál járhat, és Tesfaye sikere egy újabb döfés a hagyományos terjesztési formák már több helyen vérző testébe.

Hogy még egy pillanatig visszatérjek Beyoncéra, a Run The World című single-je jól mutatja, hogy – habár egy stílusban mozognak – miért nem fognak érintkezni a Thursday-en se előadónkkal. A kecsegtető nyitás után már az első verze lerombolja az újításra törekvő díva képét – míg Tesfaye új anyagán is olyan előadókat idéz meg hatásként, mint Martina Topley-Bird és a Cocteau Twins. A feminin triphop és a ’90-es évek elejének dreampopja – izgalmas utalások, bár ezt nem meglepő a House of Balloons Siouxsie– és Beach House-imádata után.

A Weeknd tehát a Thursday-en is úgy szórakoztat, mint egy Bret Easton Ellis-regény. Mélyen húzódó, fontos tartalommal tanítja hallgatóját, ha az ki tudja hámozni a gondolatmorzsákat a látszólag csupán partikról, haverokról, szexről és szenvedélyről szóló sorok közül. A Lonely Star ugyanúgy nagyszerű, bár gyökeresen más nyitás, mint legutóbb a High For This volt – az elmosódó hangok közül hamar testet ölt az album egyik legjobb, pergő dobtémákkal és nyugtalan elektronikus alapokkal izzított száma. Ezért is érthetetlen, hogy miért kell egyből visszavenni a tempót: a Life of The Party az első igazán gyenge és unalmas dal a diszkográfiában, amely tölteléktracknek elmenne a végén, de nem itt. A címadó Thursday sem egy sebességbajnok, mégis megváltás elődje után: a sötétebb triphopokat idéző alapok és Tesfaye nagyszerű éneke csodás élménnyé teszik a refrént és az egész számot. A Zone-t egyértelműen Drake semmiből feltűnő rappelése dobja fel; a Birds két részét pedig az eddigi, kissé álmos tempó feljebb kapcsolása. A Rolling Stone az egyik első szám volt, amit ismerhettünk erről a lemezről, de még most is üt: akusztikus gitár, you’re welcome.

Ha legutóbb örülhettünk a Weeknd feltűnésének, most azért tehetjük ugyanezt, mivel megint egy olyan anyag jelent meg, amely köröket ver minőségben sok albumnak nevezett borzadályra, ráadásul továbbviszi az első lemez izgalmas hangját, kissé ki is kerekítve az. De azért én azt mondom, hogy harmadszorra csupán ennyi – a túl magas nyitószint miatt kevés lehet. Négyes.

The Weeknd – The Birds (Part I) (unofficial video)

Tracklist:

1. Lonely Star
2. Life of the Party
3. Thursday
4. The Zone
5. The Birds Part I
6. The Birds Part II
7. Gone
8. Rolling Stone
9. Heaven or Las Vegas

Borító: