2008-ban, mikor először feltűnt egy bizonyos zenekar az Anglia zenei centrumai között nehezen emlegethető Southendből, már bőven ráfért az indie-re némi vérfrissítés. Az elburjánzó dancepunk és sallangrock-zenekarok jellegtelensége fölött angyalként  jelentek meg a Vampire Weekend, az Atlas Sound, a High Places első nagylemezei: nagyon más hangon, nagyon más világokat mutattak meg. Ahogy tette a These New Puritans is, akik tökéletes kontrasztot mutattak a szürke délkeleti partvidékkel, ahonnan jöttek. A debütáló Beat Pyramid ugyan még eljátszott a tánczenei formulákkal, és legnagyobb slágere (Elvis) is beleillett a korábban megismert, összetettebb dalokat elvető indie zsánerbe, már a változás szele volt.

A furcsa számcímek is az állandó körforgásra, a hallott zene önmagába visszatérésére és repetatív jellegére utalgattak, az pedig tovább bonyolította az összképet, hogy nem ritkán zajzenei, nem szokványos elektronikus betéteket toltak bele egyes számokba. Persze viccesnek tűnt mindez, ahogy az énekes Jack Barnett is, amikor az album legfőbb hatásai között a Wu-Tang Clant és Aphex Twint emlegette, azonban a dolgok – és maga a zenekar is – véresen komoly fordulatot vettek a 2010-es Hidden anyaggal, ami egy “még-bármi-lehet-belőle”-zenekarból az év egyik legizgalmasabb és mindmáig lenyűgöző albumát szállító társasággá emelte a These New Puritanst.

A tizensok számos Beat Pyramid után szinte kézzelfoghatóan letisztult a koncepció: 11 dal (nem szám!), fölösleges közjátékok és átkötések nélkül, gazdagon hangszerelve (hány indie lemezen fért el korábban ennyi fafúvós?), ráadásul a viktoriánus hangulatú lemezt nem áldozták fel a hallgathatóság oltárán. Az érként lüktető és pattanásig feszült We Want War, a hiphopos (!!!) Three Thousand vagy a bódult White Chords, az év egyik legszebb száma önmagukban is értékes lemezzé emelték volna a Hiddent, de az egész koncepció tökéletes volt. Ezután mi is azt éreztük, hogy nagyon nehéz lesz egy legalább hasonló színvonalat megütő harmadik albumot készíteni.

Nem is igazán sikerült. A Field of Reeds kapcsán előzetesen hallottam durva dolgokat (olyan instrumentum is feltűnik a lemezen (az úgynevezett magnetic resonator piano), amit korábban még sosem próbáltak kereskedelmi forgalomba kerülő albumon, illetve egy sólymot és egy rakás üveglapot is felhasználtak a hangminták felvétele során), de összességében, sokadszori hallgatásra sem érzem azt a letisztultságot, ami a Hiddent jellemezte. Mintha a megcserélődtek volna a szerepek: ez sokkal inkább elfért volna a Beat Pyramid szétszórtsága után, a Hidden átgondoltsága előtt.

Hangzásban és struktúrában viszont nem tudok kivetnivalót találni rajta: a Fields of Reedsről sokat elmond, hogy a 9 percet is meghaladó V (Island Song) az album közepén nem valami fárasztó hülyeség, amit végig kell szenvedni a lemez második feléért, hanem az egyik legjobb dalok egyike. Már ha van türelmünk ahhoz, ahogy Barnették bontogatják szépen lassan az ötleteiket. Mert lényegében erről szól ezúttal a történet: lassú, komótos építkezésről, egy-egy hangzásban, mikrostruktúrában való elmerülésről, amiből néha kiemelkedik egy-egy dúdolható, fülben megragadó elem (Fragment Two, Organ Eternal), de ezeket sem lehet megkapó slágereknek nevezni.

These New Puritans – Fragment Two

Egy hatalmas, lubickoló ötletfolyam a Field of Reeds, amihez bőven kell türelem és megértés, amit meg is szolgál, mégsem ez a lemez fog új rajongókat szerezni a These New Puritans-táborba. A meglévőket gyönyörködtetheti ez a vonal is, ami hiába csalódás, talán még visszalépés is, így is az év legtartalmasabb produkciói között van.