Jókora hiányérzettel voltam kénytelen eljönni a Balaton Soundról, hiszen tudtam, hiába láttam több kiváló koncertet, a vasárnap fellépő Thievery Corporationt biztos nem fogom. Márpedig Rob Garza és Eric Hilton párosa nemcsak eddigi életművével, de legújabb, Culture of Fear című albumukkal is még égetőbbé tette ezt a hiányt.
Hat stúdióalbum, tizenöt év, egy kiadó; a downtempo, amellyel a Thievery Corporation megbolondította Európát és az egész világot, mégis a tizennyolcadik utcából jön. Ugyan a ’90-es évek során és az ezredfordulón túl is gombamód szaporodtak el a lounge és a downtempo zászlaját magasra emelő dj-k és társaságok, és mártóztak meg a jacuzzi kellemes vizében olyan kiadók, mint a Ninja Tune, a !K7, a G-Stone Recordings vagy a Tru Thoughts, az Eighteenth Street Recordings olyan biztos pontja volt és maradt a stílusnak, amelynek kevés párja akad. Köszönhetően annak, hogy említett kiadók legnevesebb stílusbeli előadóinak formahanyatlásával szemben a Thievery néha hangosabban, néha csöndesebben, de folyamatosan dolgozott. Szívta magába a szó szerint értendő világzenét, keleti és latinos dallamokat, hogy egy könnyen fogyasztható, minőségi alapanyagai miatt mégis felpezsdítő, új szellemi és testi energiával feltöltő koktélt keverjen. Míg kollégáik hol jellegtelen dj-szettekbe (Krüder & Dorfmeister), hol identitáskereső kísérletezésbe temetkeztek (Bonobo), avagy egyszerűen eljelentéktelenedtek (Zero 7, Morcheeba, de istenigazából az Airt is ide sorolnám), addig Rob Garza és Eric Hilton kiadója stabil és szerethető színvonalat tartott fent. És ez még akkor is nagy szó, hogy igazából a kiadó és a zenekar közt egyenlőségjel volt mindig is, hiába Federico Aubele vagy Ursula 1000 kiadványai – többek között.
A 2008-as Radio Retaliation az éppen csúcspontján levő dubstep hullám idejére és a kedvezőtlen kritikai fogadtatásba beleütközve se volt éppenséggel egy rossz album, bár én sem hallgattam annyit, mint bármelyik korábbi lemezt. A Thievery Corporation azonban még 2011-ben is az a zenekar, amelyik rengeteg csodás pillanattal ajándékozott meg; amelyik elkészítette a valaha volt legjobb The Doors-feldolgozások egyikét; és az, amelyik szintén csak szuperlatívuszokban emlegethető DJ-Kicksszel öregbítette a szebb napokat látott sorozat nevét – így még mindig érdekes és mohón várt bármi, ami tőlük jön.
Az első, ami feltűnhet, az a már a borítóval a befogadót eltaláló társadalmi-politikai töltet, ami a Culture of Feart megbélyegzi. Pedig nem újdonság: a Radio Retaliationön egy mexikói antikapitalista költő és lázadó képét tették, és a jól ismert “The Richest Man In Babylon” szimbolikáját sem kell mesterfokú bölcsészdiploma, hogy értse az ember. Mégis különösen szerencsés, hogy Garzáék azon ritka páros, akik ezt a vonalat úgy tudják beágyazni egy lemezbe, hogy felfogja az ember, talán el is mélázik rajta, mégsem nyomja el a zenei tartalmat.
… Ami szerintem ezúttal újból a legjobb időket idézi. Az egyenletes színvonal nem törik meg a Culture of Fearrel sem, amelyre egészen kiváló vendégénekesek sikerült meghívni: az amerikai alt-hiphopos színtérről elcsábított Mr. Lif olyat rappel a címadóban, hogy simán az idei nyár legnagyobb slágere lehetne, ha nem esett volna eddig többet az eső, mint amennyit gyönyörködtünk a napsütésben. A False Flag Dubban már Ras Puma idézi a klasszikus soundot: egy egészen más világ. A lentebb pedig klippel is megtámogatott Take My Soul pedig azt mutatja, legalább ilyen erős a női szakasz is. Lou Lou hangja szárnyal, maga szám pedig nem kisebb alkotást juttat eszünkbe, mint a nagyszerű The Mirror Conspiracy lemez Le Monde-ját. Egyetlen helyen bicsaklik meg a Thievery-sound újabb diadalmenete, az Overstand nekem már nagyon limonádé – de ennek ellenére se tudok igazából haragudni erre a lemezre, mert ha egy páros így érez egy stílust még 2011-ben is, tizensok év után, az figyelemre méltó. Négyes.
Egy sima, egy fordított – Moesko (Farkas Péter) véleménye a lemezről:
A Thievery Corporation hatodik nagylemezében pont azok a gyengébb pontok, amelyek a korábbiakban erősek voltak. Először fordul elő ugyanis, hogy a duó nem keres új utakat, hanem az előző lemezek által kitaposott ösvényeken sétálgat a maga ráérős-punnyadós módján. A felütés a 2005-ös Warning Shotshoz és a 2008-as Sound the Alarmhoz hasonló lökettel indítja útjára a hallgatót, aki viszont rögtön a harmadik számtól vissza is süpped a hűvös bőrfotel kényelmébe. A lemez hátralevő – tehát túlnyomó – részét a már jól ismert édesbús dubok és a visszafogott bossa nova tölti ki, melyek leginkább úgy szólnak, mint a Sounds from the Thievery Hi-fi vagy a The Mirror Conspiracy B-verziói, azzal a különbséggel, hogy ezúttal már dúskálunk a vendégénekesekben. Ez akár nyerő pontja is lehetne a Culture of Fearnek, hiszen a jól bejáratott rezidensek (Sleepy Wonder, Lou Lou) mellett az újoncok közt is akad figyelemre méltó (Mr. Lif kiváló választás a címadó darabhoz).
De a vokálszekció valamiért mégsem tudja elvinni a hátán a korongot, pedig a dalszövegek ezúttal is hajlanak a társadalmi kérdésekkel foglalkozó aktuálpolitizálás felé. Ugyanakkor túlságosan elvesznek a már-már kötelezőnek, de egyúttal lassan elkopottnak is számító thieverys kézjegyek mellett. A steril trip-hopos légkör, az időnként ambientbe is hajló visszhangok, a délibábszerűen káprázó dallamok és a kiválóan adagolt súlyos basszusok ezúttal is hozzák a duótól megszokott, meglehetősen egyedi egyveleget. Ami persze azt jelenti, hogy cseppet sem rossz album ez – csak épp végig a kijátszott pakliból húz. Érdemes lett volna felcsapni néhány új lapot is.
Thievery Corporation – Take My Soul
Tracklist:
- Web of Deception
- Culture of Fear
- Take My Soul
- Light Flares
- Stargazer
- Where It All Starts
- Tower Seven
- Is It Over
- False Flag Dub
- Safar (The Journey)
- Fragments
- Overstand
- Free
Borító:
