Kultblog: Csodás bajszod van.

Andrew Weatherall: Köszönöm, uram.

K: Mi történt?

AW: Mi történt? (nevet) Nagyon érdekel a történelem, az 1900-as évek, az Első Világháború. Rengeteget olvasok utána, és tanulmányozom, hogy hogyan néztek ki az emberek akkor.

K: Ezért választottál az új lemezedhez is egy ilyen témájú borítót?

AW: Igen. Egy Shackleton nevű felfedező ihletett, aki az Első Világháború kezdetén felfedezőútra indult, és ez egy igen szomorú történet, mert mindent túlélt, különböző hajókon, de amikor visszajött Angliába, azonnal háborúba küldték…

K: Mesélj még az albumról.

AW: Rengeteg történet hősi bukásról szól rajta, tudod. Olyan emberekről, akik két végén égették a gyertyát, és meghaltak, vagy megsérültek. Amikor fiatalabb voltam, imádtam olvasni zenészekről, mint például Ian Curtis és Jimi Hendrix, akik ugyanilyen életmódot folytattak. Aztán, amikor öregebb lettem, egyre inkább a felfedezők kezdtek el érdekelni, és róluk olvastam, mert számomra ők ugyanolyanok, mint a zenészek: pengeélen táncoltak az új felfedezéséért. A zenészek új művészi elöljárók, míg a felfedezők fizikai értelemben ezek, és úgy gondolom, hogy a motivációjuk ugyanaz. Rengetegen közülük meghaltak, és ebben van valami párhuzamosság a zenei és földrajzi felfedezők közt. Rengeteg dal az albumon ilyen történetekről szól. A javuk rólam, de ez idővel unalmassá, egoistává vált, és mivel sokat olvastam ezekről az emberekről, őket is felhelyeztem a lemezre.

K: Keith Tenniswood segített a rögzítésben?

AW: Nem, már nem dolgozunk együtt. A Two Lone Swordsmennek vége…

K: Tényleg?

AW: Igen, igen, igen. Most már csak egy magányos kardmester van, én. (nevet)

K: Mi történt?

AW: Személyes okokról van szó, ezért nem akarom elmesélni. Két-három éve elég nehéz időszakunk volt, de most már minden rendben, újra szóba állunk egymással, dolgozni viszont már nem fogunk együtt. Minden rosszban van valami jó: így személyesebb lehetek, szabadabban kifejezhetem magam. A rossz kapcsolatok nehézzé tehetik az életedet, de ezeknek a lezárásával mindig sokkal szabadabbnak érzed magad, mint előtte korábban.

K: Az utolsó Two Lone Swordsmen album erről szólt?

AW: Nem, az inkább csak az én rossz kapcsolataimról. Megtanultam azóta, hogy nem írhatok annyira nyilvánvaló, szókimondó dalokat: sokkal érdekesebb, ha úgy énekelsz szakításokról, hogy elrejted valami történet mögé az egészet, és akkor a szereplők nem lesznek annyira idegesek. Néhány ember eléggé az lett, miután hallotta a lemezt, és nem akarom, hogy ez újra megismétlődjön.

K: A múlt hónapban alkalmam volt Ivan Smagghe-vel beszélni, és elmondta, hogy remixelni akar egy számot az albumodról.

AW: Igen, igen!

K: Melyiket?

AW: Azt hiszem, a Let’s Do The Seven Againt szeretné, ami lényegében egy matrózdal.

K: Az album amúgy már kint van az interneten.

AW: Ó tudom, tudom. Nem használok számítógépet a stúdióban, ezért nem értek ezekhez a dolgokhoz. Úgy volt, hogy csináltuk a Fuck Buttonsszel a lemezt, és egyik nap a stúdióban mondja az egyik srác, hogy itt van egy lemezed a neten, én meg nem tudtam, melyik, így mondtam, hogy nézzük meg, és látom, hogy ez. Azt hiszem, egy orosz weboldalon volt kint.

K: Zavar?

AW: Annyira nem, de küldtünk nekik egy emailt, hogy szedjék le. De nem bánom, mert úgyis hamarosan megjelenik, és a reakciók eddig pozitívak, és végül is promócióról beszélünk. Inkább az zavar, hogy valami újságíró rakhatta fel, mert csak nekik volt meg, szóval biztos valaki odaadta valakinek, és így tovább. Azt hittem, hogy az újságírók valamivel illedelmesebbek lesznek, de… ti szemét gazemberek! (nevet)

K: Dj-ként mi a helyzet? Miket játszol manapság?

AW: Hmm… attól függ, mennyit játszhatok. Három héttel ezelőtt Belgiumban játszottam, és három órám volt, és nagyon lassan indítottam, cosmic diszkó dolgokkal, 100 bpm körül, aztán begyorsítottam, és a végén már house/techno zenéket raktam. Ma viszont csak két órám van, úgyhogy ma nincs időm régebbi dolgokra, csak house-t és technót fogok játszani. De ez nem is baj: amikor egy ekkora sátorban játszol éjjel 1-kor, nincs is értelme lassan nyitni. Kisebb helyeken célszerűbb lassan kezdeni, amit egyébként imádok is, mert arra emlékeztet, hogy mit csináltam húsz évvel ezelőtt.

K: A rockabilly bulikat csinálod még?

AW: Ó, hogyne! (nevet) Van egy havi rendszerességű bulim Londonban, az a neve, hogy Double Gone Chapel, és általában rock’n’roll bandákkal játszok dj szetteket, de nincs sok jó rock’n’roll banda Londonban… Pénz meg végképp nincs ebben, ezért általában, ha van valami fellépésük, akkor megkérnek, hogy játsszak utánuk. Rockabilly dj-ként nem lehet megélni: legutóbb például egy üveg brandyt és egy doboz cigit kaptam, de ez oké így.

K: Van arra esély, hogy csinálsz majd egy új Sci-Fi-Lo-Fi-t?

AW: Nem tudom, de nagyon szeretnék. Azt hittem, hogy az első után a Soma nekem adta azt a projektet, de…

K: … elbaszták az egészet…

AW: …igen, mert a következő egy techno lemez lett, pedig annyi remek ötletem volt. Például arra gondoltam, hogy a Horrors csinálhatná a következőt, és már tovább is gondoltam. Ezzel szemben az egészből egy techno-electro válogatás lett, amivel még nincs baj, de elég sok ilyen van már.

K: Az utolsó viszont már a shoegazerről szólt.

AW: Igen, az elég jó lett: visszatérés volt oda, ahova kellett. Amúgy csináltam most egy válogatást, online lesz elérhető a FACT magazin weboldalán. Mindenféle zene lesz rajta, ami inspirált az új albumom megírása során. Van rajta rockabilly, poszt punk…

K: Ide írtál is már korábban egy cikket, nem?

AW: De, a kedvenc rockabilly lemezeimről. Ez a podcast pár héttel az lp megjelenése előtt lesz fent. 60s psych is lesz rajta, meg modernebb dolgok.

K: Tervezel valami nagyobbat, esetleg egy könyvet írni?

AW: Szeretnék, mert állandóan írok, így születnek a dalaim is. Vannak nálam jegyzetfüzetek, és ha hallok valamit, akkor beleírom. Egysoros dolgok, bekezdések vannak ezekben. De ugyanígy leírok történeteket is, ha Európában utazok, vagy Angliában vagyok. Szóval szeretnék könyvet írni, de nem az életemről, hanem valami kitaláltat. Nyilván az elmúlt húsz évben átélt dolgaimról szólna, de mint ahogy mondtam a daloknál, elrejteném ezeket egy történetbe. Szívesen írnék egy regényt.

K: Mit gondolsz a mai elektronikus zenéről és a dj kultúráról?

AW: Nem tudok mit mondani a kommerciális oldaláról, mert azt nem ismerem.

K: Na de az egész kommerciális már lassan.

AW: Igen, mert így működik a pop: a föld alól indul, majd egyre nagyobb lesz. Húsz éve 6-12 hónap kellett ahhoz, hogy valami undergroundból overground legyen. Ma meg…

K: Hat hét.

AW: Vagy inkább hat nap, igen. Ha egy új klub indul, rögtön mindenki tudomást szerez róla, mert lefotózzák az emberek a telefonjaikkal. Ha húsz éve lettek volna ilyenek, az acid house egy éjszaka alatt befutott volna, mert láttuk volna a képeket az interneten. Manapság rengeteg ember van ebben, sok kis bulival, titkos helyszínekkel, és gőzöm sincs mik folyhatnak ott, de ez egy jó dolog. Az emberek mindig megkérdezik tőlem, hogy mi történik a partikultúrában, de kibaszottul nem tudom. De ez így jó, így kell lennie, titokban a föld alatt, 100-200 emberrel. Ezért érzem kényelmesen magam. Nincs bajom a kommerciális zenével sem, tudom már hogyan működik, ezért nem bosszant fel, nincs értelme felhúzni magam rajta, nem harcolhatsz ellene. Inkább keresek egy olyan szintet, ahol jó lenni. Persze mindig is vállaltam és vállalok népszerűbb dolgokat is, mert a pénz jól jön (nevet), és érdekes néha belelátni ebbe, hogy mi hogyan történik. Például, mi a kedvenc bandád?

K: Nekem?

AW: Aha.

K: Húbasszus, egy csomó.

AW: Na igen. Én azt mondom, hogy a Rolling Stones 1963-ban Londonban egy kis klubban száz emberrel, inkább mint mondjuk a kibaszott Wembley-ben százezerrel. Ez volt mindig is a mentalitásom. Arról szól, hogy intimnek lenni. Persze a fesztiválok is jók, semmi bajom velük, de a legjobb akkor is egy banda szemébe nézni egy kis helyen, mint nézni a kivetítőn. Számomra a rock’n’roll mindig az intimitásról szólt, és az érzés, a tapasztalat megosztásáról. Persze ez stadionban is megcsinálhatod, de nem ugyanaz.

K: Tegnap pont láttuk a Primal Screamet, és sokszor eszembe jutottál, mert játszották a Loadedot, és más régi cuccukat.

AW: Épp a repülőtéren voltam akkor. Mentem Horvátországba játszani csütörtökön, majd amennyi eszem volt… ugye tegnap játszottak?

K: Igen.

AW: Na, mert Horvátországból visszamentem Londonba, majd ide, ahelyett, hogy simán vonatra ültem volna, és megnéztem volna őket tegnap. Nagyon jók mostanában, többször is láttam őket az utóbbi időkben.

K: Végezetül, kérlek mesélj már egy picit az új Fuck Buttons lemezről. Milyen lesz?

AW: Képzeld el, hogy egy fesztiválon vagy, jó? Van itt egy sátor Jeff Millsszel, és itt egy másik a My Bloody Valentine-nal, te pedig középen állsz, és hallod mindkét oldalról a zenét. Ilyen az új Fuck Buttons. Ilyennek érzem. Nem akartam nagyon belenyúlni, mert nagyon szerettem az első lemezt, és amikor megkértek, hogy vegyek részt a másodikban, én csak lényegében kiterjesztettem a hangot, nagyobb teret adtam neki. Az első album nagyon nyers volt, és élőben rögzítették, ami jó, ezt viszont három nap alatt vettük fel. Három élő verzióból választottuk ki a legjobbat, és azzal dolgoztam. Kicsit ritmusosabb lett az egész; pár dobmintát gyengébbnek éreztem, így felerősítettem azokat. Hangosabb, nagyobb minden. Olyan, mint a fizikai munka. Amikor tizennyolc éves voltam, sokszor dolgoztam építkezéseken, és nagyon fáradtan értem haza… és miután kijöttem a Fuck Buttons stúdiójából, pont ugyanezt éreztem. Ami tök jó érzés, mert munkáscsaládból származom, és mindig jó érzéssel töltöttek el azok a napok, amikor sokat dolgoztam, és megvolt az eredménye.

Lábjegyzet: a Szigeten készült videóinterjúk technikai okok miatt csúsznak, de az egyik legfontosabbat mindenképp szerettük volna már megosztani, ezért került fel szöveges formában. Annyit azért legalább közvetítünk videóként, ahogy Andy üvözöl titeket! És persze dolgozunk azon, hogy a többiek már személyesen szólhassanak hozzátok.