A Ravedeath, 1972 Izlandon készült Ben Frost közreműködésével. A társszerző hatása egyértelműen érezhető: a korábban megszokott agresszív, mondhatni embert próbáló felütés itt is megvan, a (helyenként túlságosan is) sűrű hangkavalkád azonban fokozatosan oszlik el az album előrehaladtával, így a játékidő második felét már kifejezetten az érzékenység és letisztultság jellemzi. Ez főképp Frost zongorajátékának köszönhető, mely kompenzálja a kevésbé bársonyos hangok tobzódását. A korongnak tehát két fő pólusa van: az elsőnek a káosz megjelenítése, a másodiknak a káosz feletti úrrá levés a feladata.

Heckert már korábbi lemezei kapcsán is ez a kérdés foglalkoztatta: miképpen lehet az egyébként nem kifejezetten muzikális, gyakran torzított vagy archív rádiófelvételekre emlékeztető hangok és a hagyományos megoldások egyesítésével gyökeresen új, de nem eltúlzottan radikális hanganyagot létrehozni? Talán a chicagói post-rock kiadónál, a Krankynél tett debütálása (Harmony In Ultraviolet) volt erre a legsikeresebb kísérlete. A 2006-os album kivételes tökéletességgel hozott létre darabosságot, és ugyanakkor abból felépíthető, rendkívül határozott egységességet. Ez az oximoron – az egység töredékessége vagy a töredékek egységessége – kezdettől fogva az egyik legfőbb ismertetőjegye Hecker zenei világának.

Az új lemez ígéretesen indul, és nem kevésbé ígéretesen folytatódik – az összkép ezúttal mégsem teljes. A véletlen mint szervezőerő ezúttal inkább bizonyul fárasztónak, mint izgalmasnak, ez pedig időnként egyenesen gyenge darabokhoz vezet. A mesterkéltség aligha gyakori egy Hecker-lemezen, itt viszont többször is ez fogalmazódhat meg bennünk. A korábbról ismert elégikus hangvétel (Chimeras, Borderlands) ezúttal néhol puszta unalomba fullad (Hatred Of Music I-II). Tudnivaló persze, hogy az alapváz egyfajta templomi jam session improvizatív keretei között épült fel, ismerve azonban Hecker alaposságát az utómunkálatokat illetően ez aligha hozható fel mentségnek.

Félreértés ne essék, olyan nagyon nem is kell mentegetni ezt az albumot. A Ravedeath, 1972 semmivel sem rosszabb, mint például az előző krankys lemez (An Imaginary Country, 2009), jóllehet, a 2006-os csúcsteljesítmény színvonalát már nem éri el. Nem mehetünk el viszont szó nélkül a borító mellett, mely rendkívül magas labda, és talán az egyetlen igazi fájó pont, hogy Hecker ezt nem csapja le. A hatvanas évek végi lázadozások utószeleként induló hangszerrombolások nyilván rengeteg kérdést tesznek fel, melyek közül sok Tim Hecker zenéje kapcsán is érdekes lehetne. Nagy kár, hogy ezúttal nem kérdőjeleződik meg sem a klasszikus zene fenntarthatósága, sem a művészet mibenléte, sem a művész és a befogadó kapcsolata. Hecker ismét csupán a felkészültségét bizonyítja a zaj-, orgona- és gitárjáték mesteri koreográfiájával. De ezt korábban már bizonyította néhányszor.

Tim Hecker – The Piano Drop (nem hivatalos videó)

Tracklist:

1. The Piano Drop
2. In The Fog I
3. In The Fog II
4. In The Fog III
5. No Drums
6. Hatred Of Music I
7. Hatred Of Music II
8. Analog Paralysis, 1978
9. Studio Suicide
10. In The Air I
11. In The Air II
12. In The Air III

Borító: