Az elmúlt húsz évben a Warp mellett a Ninja Tune volt az egyetlen olyan elektronikus zenei kiadó, aki a földalatti és mainstream megjelenéseik pontosan kiszámolt egyensúlyával, adagolásával és színvonalával elérte azt, hogy mára fogalom legyen mind az úttörő stílusok, mind a hagyományos és kortárs irányzatok kedvelői közt. Matt Black és Jonathan More, avagy a Coldcut nagykorúvá vált gyermeke több mint száz előadó, formáció útját egyengette e két évtized alatt, és sikerüket jól jellemzi a statisztika, miszerint legalább a felük meghatározó névvé vált a saját színterükben, közel egynegyedük pedig en bloc a modern zenei világban, beleértve az alapítókat is. Bődületes eredmény ez, és mindenképpen megérdemelt.

A hiphop gyökerekből virágzó kiadó volt az 1990-es évek első felében születő headz/downtempo szubkultúra első főhadiszállása, DJ Food mellett hamar megjelent az Up, Bustle & Out és Funki Porcini, az évtized közepére pedig DJ Vadim és a Herbaliser is kiadta bemutatkozó albumait – utóbbiak azóta világhírűek lettek, hazánkat is rengetegszer megjárták. Meglehet, hogy sokáig a Ninja Tune szándékosan nem foglalkozott a kísérletibb, absztrakt zenékkel (a Warppal nem tudták volna felvenni a versenyt), de a millennium közeledtével mégis úgy döntöttek, hogy kiterjesztik a portfóliójukat, amihez elsősorban a tengerentúli hiphop színtérre való betörésük jelentett gyors sikert.

Ennek köszönhetően sokáig a Ninja Tune számolt be nekünk egyedüliként az USA-ban történő underground hiphop fejleményekről (Kid Koala, Ammoncontact, Dwight Trible munkái, vagy később a feloszlott Antipop Consortium side-projektjei), mégsem ez lett a legnagyobb hozadékuk a térségből, hanem Amon Tobin, akinek szürreális, sötét és rendkívül kísérleti zenéi legalább egy évtizeddel előztek meg mindent, és tartották ki számos kiváló albumon át. Eközben természetesen “odahaza” is történt egysmás, például debütált a klasszikus zenét fúziós jazzel és modern elektronikával keresztező The Cinematic Orchestra, a kávéházakat vidám színekkel megtöltő Mr. Scruff, vagy a korunk legnagyobb brit hiphoppereként elismert Roots Manuva – hogy csak a legnagyobb neveket említsük.

Az új évezred első évtizedében is változatos és friss tudott maradni a kiadó. Az eddig képviselt stílusaikat folyamatosan bővítették olyan szerzőkkel, akik később meghatározóvá váltak a zenei életben (elektronika – Hexstatic, downtempo – Bonobo, modern jazz – Jaga Jazzist, hiphop – DJ Kentaro stb.), és eközben új zenei világokba is beköltöztek. Elég csak megemlíteni Finket, aki egy szál gitárjával és szerelmes dalszövegeivel minden nőt elbűvöl, vagy a glitch-eiről elhíresült, Kultblog-kedvenc Daedelust, esetleg The Bugot a dubstep létsíkjáról és az r’n’b/soul zenéivel tavaly Mercury-díjat nyert Speech Debelle-t. Vagy a füstös blues/punk zenéivel még a Californication soundtrackjébe is bekerülő The Heavyt.

Roots Manuva – It’s On (Ninja Tune XX exkluzív)

Két és fél évvel ezelőtt azt írtam az akkori válogatás (You Don’t Know) kapcsán, hogy nagy változások előtt állunk, és a soron következő ilyen kiadvány még változatosabb és szokatlanabb lesz. Nem tévedtem: a huszadik születésnapot ünneplő Ninja Tune XX a maga monstre terjedelme (négy lemez, plusz további kettő a gyűjtői kiadásban) ellenére sem nosztalgiázik, kizárólag a jövőre fókuszál. Talán ez egyeseknek kisebb csalódást jelenthet, de igazából a korongokon hallható ötvenhat felvétel feledtetheti velünk a hiányosságot – meg különben is, bőven sok kiadvánnyal nosztalgiázhatunk a katalógusból. A számok vagy vadonatújak az istállóból, vagy vadonatúj remixek külsős szerzőktől, és utóbbi keretében az egész UK bass krémje felvonul.

Emiatt zömmel dubstep, grime, wonky és hiphop zenék találhatóak a négy cédén, persze mindegyik kifejezetten nindzsás hangulatú. Egyedül a harmadik lemez kakukktojás valamennyire e szempontból, azon több klasszikus Ninja Tune matéria kapott helyett, de a végére már ott is The Gaslamp Killer, Slugabed és Mala remixei pörögnek. A You Don’t Know után a Ninja Tune XX sem akar egységes lenni, inkább minél több irányzatot és hangzást próbál lefedni, ezért az összes felvételt valószínűleg csak azok fogják értékelni, akik igazán nyitott, széleskörű ízléssel rendelkeznek. De persze pont erről szól a kiadó: minél több embert szólítanak meg, mindenki megtalálhatja a maga kedvencét a felhozatalban.

A vadonatúj zenék közül egyedül Amon Tobiné azok, amik nem annyira lenyűgözőek, mint az eddigi dolgai, de ő jelenleg elég nagy átalakulásan megy keresztül (mondhatni próbálja újra feltalálni önmagát), így ezeket a számokat betudom a kísérletezési periódus részeredményeinek. Ezt leszámítva viszont temérdek jó akad: a frissen leigazolt Eskmo Cloudlightjáról már ódákat zengtünk, The Bug a Catch A Fire-rel rádupláz a King Midas Sound-projektjére, és mindinkább próbál alternatívát kívánni a Massive Attackből kiábrándultaknak, Daedelus pedig hozza azt, amihez igazán ért – és mennyire jól teszi. Shuttle már régi kedvencem, hallható tőle régebbi elfeledett és vadonatúj szerzemény egyaránt, Yppah és a Jaga Jazzist pedig továbbra is örökzöld formában zenél.

The Bug – Catch A Fire (Ninja Tune XX exkluzív)