Mindent elmond a cím. A tovább után: Editors, Klaxons, The Crystal Method, Placebo és Andy Weatherall. Sztorizok!
Ugye említettem már az én kis tüneményes barátnőmet párszor? Na most az volt, hogy csak miatta kiloholtunk kettőre, hogy dedikáljuk neki az Editors cd-it, aminek a végén teljesen jól lespanoltunk a basszgitárossal, aki ezerszer nagyobb arc az énekesnél, sokkal közvetlenebb, meg minden. Na persze Tomot sem akarom leszólni, az egész mostani indie hacacáréban messze neki van a legjobb hangja, és ezzel bizony nagyon durván el lehet dönteni egy koncertet. Nem mondom azt, hogy különleges volt a műsor, de határozottan erős: egy órában lement az összes nagy zene, ugráltunk és mosolyogtunk, egyedül akkor akadt meg egy kicsit a móka, amikor az októberben megjelenő, új lemezről játszottak számokat. Három ilyen alkalom volt, az első kettő nagyon nem tetszett, a harmadik igen, úgyhogy kétkedve várom az albumot, emiatt ugyanis nem tudok ötöst adni, csak négyötödöt – na nem mintha az olyan rossz lenne. Igazából tényleg azt jó látni az Editorsban, hogy van egy előre belőtt útirány, amin haladnak, és most független attól, hogy ez kinek tetszik, ezzel egyszerűen egyediek tudnak lenni ebben a tucatos indie világban. Tom hangjával meg aztán hatványozottan. A Racing Ratsre és az An End Has A Startra ugráltam nagyon, és az azért kemény volt, hogy azt a részt, amikor az van, hogy “even an and has a start” az egész közönség hirtelen torkaszakadtából beüvöltötte, majd azonnal ugyanolyan csend lett, mint előtte. Valami ilyesmi Editors fannak lenni.
Editors (fotók: sziget.hu)
Ezután diszkrét sörözés, pizzázás, majd a maradék alkohollal beültünk egy fa tövébe, és elhallgattuk a Klaxonst, amit így értékelni nem akarok, de néha egészen jó zajok szűrődtek ki. Kár, hogy ők nagyon távoli pont nekem, amit egyedül a Grace-feldolgozásuk tud áthidalni, mert van egy érzésem, hogy szeretném én őket jobban, ha valamiféle kompromisszumra jutnánk, de most is az volt, hogy éppen elkezdtem nagyon élvezni a zenét, és azonnal jött valami kevésbé jó váltás. Azért majd beszéljük már meg egymás közt, hogy milyen volt ez végül teljes valójában.
Hamar fél nyolc lett, és én már a partisátorban feszítettem a mellkasomat a Crystal Methodra, akikről bennem tizenkét éve az a kép él, hogy a miniszoknyás-combos macák és grizzly maffiózók legfaszább iparkerületi soundtrackje Los Angelesben, és ez valamennyire át is jött a százperces műsorból. Elfogult vagyok, mert én aztán rohadtul a Vegason nőttem fel, és kevesen hiszik el, hogy tizenhárom évesen már ilyenekre bólogattam, de attól ez még így van, és emiatt meg tudom bocsátani azt, hogy az első óra lényegében tök jellegtelen volt, mert mind a négy albumról a semmitmondóbb klubzenéket tolták le (bár a közönség cefetül élvezte, az hétszentség). Aztán fél kilenckor lehúzták a szettet, majd benyomtak egy Wild, Sweet & Cool + Born Too Slow + Keep Hope Alive + Busy Child + The Name Of The Game + Trip Like I Do löketet, és akkor aztán mindenestül leszakadt az egész kibaszott ég a Szigeten, szétbontottuk a ketreceket a sátorban, és úgy lendítettük az öklünket az égbe negyven percen át, mintha versenyre menne, hogy ki üt magasabbra és erősebbet. Szóval ez így überfasza volt, de minden rajongásom ellenére is azt tudom csak mondani, hogy háromnegyed, az viszont szimpatikus, hogy a srácoknak annyira bejött a buli, hogy esküdöztek a végén, hogy biztos visszajönnek hamarosan. Az meg aztán mennyire jó volt már, hogy bementünk a backstage-be, és meginterjúztattuk őket! Scott LA Big Daddy style-ban előadta a tutit, oizys meg lekamerázta az egészet, úgyhogy imádkozzunk mindannyian, hogy jó legyen a felvétel (valamint, hogy ügyesen overdubboljuk a szar angolomat), mert itt bizony olyan megmondás volt, hogy beszartok. Azért elképzelhető, hogy le is gépelem majd az interjút valamikor a jövő hét elején, de a videó a lényeg.
Placebo
Emiatt sajnos lekéstük a Placebo első felét, akiket egyébként én egyáltalán nem ismerek, ráadásul a férfiismerősi körömben mindenki utálja őket, úgyhogy most tutira elásom magam azzal, hogy leírom: nekem az a negyven perc, amit láttam, tetszett. Mit mondjak még; rock volt.
Ugye leírtam a bevezetőben, hogy Andy Weatherall, akit bizony álmosságra hivatkozva kihagytam, viszont: vele is csináltunk egy funky interjút. Ez azért informatívabb lett, mint a Los Angeles-i nagypapás, de azért érdemes lesz megnézni a videót is, mert Andy az elmúlt egy évben nem egyszerű bajuszt növesztett, amire sikerült olyan esetlenül rákérdezni, hogy mindenki röhögött a konténerben. Egyébként beszéltünk a hobbijáról, az új lemezéről, a Two Lone Swordsmen haláláról, na meg az új Fuck Buttonsről, ami nagyon úgy tűnik, hogy seggbe fog rúgni mindenkit ősszel. Jövő héten jön ez a videó is!
Ma meg: a Szigeten ugye semmire sem lehet azt mondani, hogy biztos, de én azért bepróbálom, hogy 99,999999%-ig biztos, hogy beszélgetünk a Coldcuttal és a Maximo Parkkal (már előkészítettem mind a hat cédémet, amit aláíratok velük), illetve megkukkantjuk később a Faith No More-t és Squarepushert, bár ha Jenkinson megint ugyanabba a szarba zendít bele, mint tavaly, akkor tíz perc után húzok. Aztán meg akarom még nézni az Isten Háta Mögöttet és Paul Oakenfoldot, de sajnos egyszerre vannak a placc két végén, ezért nem tudom, mi lesz.
Korábban a Kultblogon: