Szokás mondani, hogy a deep house az elektronikus zenét kedvelők idősebb korosztályának a zenéje, mivel nem olyan veretős, mint a techno, illetve a vokáljai és a soulos/jazz-es hangzása miatt sokkal több tradíciót, nemességet hordoz magában, mint a négynegyedek aktuálisabb, kísérletezőbb válfajai. Talán eme jellemzőknek tudható be, hogy a deep house soha nem volt különösebben trendi, sem iránymutató zene, valamint, hogy folyamatosan mesteri alkotások születnek benne mind a mai napig. S úgy tűnik, hogy már májusban megvan az idei év befutója, legalábbis kereshetjük a hibát Ralf GUM bemutatkozó lemezében, az egyszerűen tökéletes.
Az álnév mögött megbújó német Ralf Benkert-ről előljáróban nem sokat tudni. Különféle kollaborációkban már a kilencvenes évek eleje óta alkot, de ismertségét mégis a 2001-ben megalapított kiadójának, a Gogo Music-nak köszönheti, ami már annak ellenére is az egyik legnépszerűbb deep house kiadó volt 2005-ben, hogy épp csak tizenhat darab katalógusszámmal rendelkezett (ma is csak huszonnyolcnál jár). A színvonalas megjelenéseknek és a felejthetetlen Gogo partiknak hála aztán Ralf GUM-ból Németország elsőszámú DJ alakja lett, és a stílus olyan királyai mellé léphetett fel a pultba, mint Terry Lee Brown Jr., Kevin Yost, vagy Jeff Bennett.
A Uniting Music című albumra nagyon sokat kellett várni, de megérte. A tizenegy felvételből álló lemez gyakorlatilag egy nagy számmá olvad össze a hibátlan keverésnek hála, a felépítés pedig tökéletes. Könnyed törtütemek vezetik fel az utazást a Warrior című nyitódal keretében, a vendégénekes a norvég Beady Belle, és igazából már ekkor sejteni lehet, hogy a korong nem csak kiváló deep house zenék felsorakoztatása egymás után, hanem némi művészi elképzelés megvalósulása is. Amíg ezen agyalunk, addig lazán eltelik a bevezető négy-öt perc, és Ralf GUM olyan mesterien húzza át a lemezt négynegyedbe (ezt később még egyszer eljátsza a Brother Like No Other és a Searching közt), hogy már tudhatjuk: a következő szűk órában nem lesz hiba.
Óriási a Uniting Music meggyőző ereje, és mindennek a tetejében nem is hagyja cserben a hallgatót. Kisujjból teljesíti azt, amit az első pár perc után ígér: világsztárok énekelnek, játszanak az utolsó másodpercig, a szerző pedig megteremti számukra azt az alapot, amin kiteljesedhetnek. Oliver Leicht furulyajátéka gyönyörű a Parachutes-ban, a house zene legjobb női vokalistája címmel díjazott Inaya Day meg úgy énekel az Easy-ben, mint amikor sok-sok évvel ezelőtt még Michael Jackson-nak és Queen Latifah-nak segédkezett a koncerteken. A zárás pedig szebb nem is lehetne: egy gyönyörű szerelmes vallomás a house zenének, amiben a stílus meg van személyesítve.
Ötös, stílusbajnok.
Linkek: