Hét éve már, hogy Tom Waits új sorlemezzel jelentkezett. Új albuma kapcsán a kérdés pusztán annyi volt, hogy van-e még benne elég szufla egy újabb adag nyers, dögszagú blues-rock hangulatra. A Bad As Me minden kételyem eloszlatta, ráadásul a végére többet is kaptam, mint amennyit remélni mertem.
Sok öregedéstől kétségbeesett zenész vad útkeresésbe és megújulásba kezd, aminek gyakran óriási hasra esés a vége. Waits pedig túl régóta hallgatott ahhoz, hogy vakon bízzunk benne, utolsó albumai pedig már egyébként is megosztották a hallgatókat. Így a Bad As Me-t megelőző fő kétségem az volt, vajon képes lesz-e újra hozni a sajátos, egyedi és eszetlen stílust, anélkül, hogy a fentebb említett okok miatt egyszerűen önmaga paródiájává válna. Az énekes azonban baromi nagy formában van, és karakteréhez méltóan ismét olyan karcos, vad és markáns, mint a száz éves whiskey, amit pont a legjobbkor hoztak fel egy kóstolóra.
Tom Waits az 1970-es években ellentmondásos karakterének és stílusának köszönhetően vált ismertté, mely egyszerre volt fura és meghökkentő, ugyanakkor végső soron egy teljesen átlagos, őszinte, szakadt bárzenész hatását keltette. Igazi különc volt: vékony, görnyedt alak, kopott zakóban, fejtetőre tolt rongyos kalapban és olyan énekhanggal, mintha a hangszálai helyén basszusgitárhúrok lennének. A mára élő legendának számító énekes-dalszerző sikerének egyik nagy titka, hogy az amerikai beat korszak irodalmáraihoz (William S. Burroughs, Jack Kerouac, később Charles Bukowski) hasonló, markáns életérzést sikerült kifejeznie, amivel sokan azonosulni tudtak blues, jazz, rock és különféle folk alapú zenéinek, és maróan őszinte, humoros és szókimondó szövegeinek köszönhetően. Dalai rövid, társadalomkritikus mesék, sötét balladák és apró erkölcsi tanulságok olyan mindennapi témákkal, mint a kisemberek problémái, a lecsúszott, megkeseredett, esendő és hitevesztett alakok, prostik, csavargók és iszákosok, a vallás, a politika és szerelem.
Új lemezével kapcsolatban rendkívül ügyesen felismerte, hogy nem a 2004-es Real Gone újításokkal és kísérletezésekkel teli vonalán kell tovább haladnia. Sokkal inkább felhasználni azokat az elemeket, arculatokat, amik már amúgy is a rendelkezésére állnak a bő 30 éves életműből. Ennek hála, sikerült úgy visszatérnie a korai munkáira jellemzőbb, klasszikusabb, gazdagon hangszerelt dalszerkezetekhez, hogy még érződik a sok éves kísérleti zenélés harsány maradványa is. Így a lemezen egyaránt megtalálhatóak az absztrakt, zajongó, durvább lo-fi rock dalok, és a sajátosan lágy, borongós és romantikus balladák is. Gyakorlatilag már az első szám mániákus, sodró kezdése, és az azt követő Raised Right Men fel-felsikoltó, tébolyító orgonája magával ránt. A harmadik, Talking At The Same Time című tétel lassan lüktető, sikló blues dallamainál pedig egyszerűen már nincs visszaút, és megint ott ülünk a nyirkos, füstös kocsmában. Az asztaloknál ugyanazok az alakok, akik már tíz éve is itt várták a végítéletet, a színpad előtti tompa fényben pedig részeges párok járják perverz táncukat.
A lemez Waits felesége (és régóta szerzőtársa), Kathleen Brennan javaslatára lett nagyjából fix hosszúságú, ami azt jelenti, hogy 12 dal, és gyakorlatilag egy kivétellel egyik sem hosszabb négy percnél. Ez a remek ötlet kiváló egyensúlyt eredményezett, ami miatt még a lassabb, melodikusabb dalok ellenére sem ül le, és képes végig izgalmas, feszes maradni. Hiszen hiába akadnak a lemezen jócskán példák a szokásos fülledt, nyers durvulásra, azért összességében sokkal inkább a könnyedebb, dallamosabb szerzemények dominálnak. Waits pedig idejét sem tudom, hogy mikor írt ilyen megkapóan szép dalokat, mint amilyen a Face To The Highway vagy a Kiss Me, melyek abszolút a legjobb pillanatait idézik.
Tom Waits – Bad As Me
Az új album nélkülözi az újdonságokat, viszont pont ezeknek köszönhetően lett egy kellően magabiztos és reménykeltő anyag. A többi maradt a régiben: Waits 61 évesen is az a bölcs és bolond őrült, aki hol hörögve, fröcsögve acsarkodik, hol ringat és elaltat. A Bad As Me pedig őt ismerve viszonylag könnyen befogadható, amivel sok olyan hallgatót sikerül visszacsábítani, akik esetleg az utolsó pár albumot hallva elpártoltak tőle.
Linkek:
Tracklist:
- Chicago
- Raised Right Men
- Talking At the Same Time
- Get Lost
- Face to the Highway
- Pay Me Back
- Back In the Crowd
- Bad As Me
- Kiss Me
- Satisfied
- Last Leaf
- Hell Broke Luce
- New Year’s Eve
- She Stole the Blush (Bonus)
- Tell Me (Bonus)
- After You Die (Bonus)
Borító:
