A megszámlálhatatlanná és átláthatatlanná válás felé legjobb úton járó Mike Patton életmű a tavaly nyáron gyarapodott egy kiváló lemezzel. A Peeping Tom azonos című albuma két fő jellemzővel bír. Egyrészt, hogy nincsen hagyományos értelemben vett stílusa. Másrészt, az ezzel összefüggésben álló kollaboráció-kavalkád. Van itt minden, ami Mike szájaízének kellemes: anticonos (neves underground alternatív hip-hop kiadó – amúgy Odd Nosdam, Jel, Doseone) haveroktól mainstream popsztáron át (Norah Jones-duett a Sucker-ben) az intelligens elektonika élharcosáig (Amon Tobin a kiváló Don’t Even Trip-ben). Röviden szólva, kaotikus az egész. Igazán ilyenkor gondolkodik el az ember rajta, hogy van-e még az albumnak, mint intézményesült kiadási formának létjogosultsága, mikor van itt egy ehhez hasonló, mindenféle keretet felrúgó dalcsokor. (Talán Kodály Zoltán babérjaira vágyott kedvenc pacsirtánk?) S mégis, van valami, ami miatt, ha egymás mellé rakjuk ezeket a számokat, egy kicsit jobban fog működni a dolog. Albumnak kevés, arculatnak épp elég. Vagy inkább aspektusnak?

Tulajdonképpen lényegtelen, hogy éppen ki a featuring-áldozat. A Don’t Even Trip különösebb Tobin-íz hiányában is szuper, a Massive Attack-kel elkészített Kill The DJ-nek sincs sok köze del Naja-ék munkássághoz, aztán mégis az egyik legjobb lövés. Mike Patton össze akart hozni egy fricskát, egy popipar-arculköpést, meg akarta mutatni, hogy milyennek kéne lenni egy poplemeznek az ezredforduló után, ha nem a kiadók diktálnák a trendeket, és nem erőltetnének olyan kiélt botoxribancokat, mint Jennifer Lopez és kis gráciái. Mert ha van valaki, aki erre képes, az Pattonman, az ezerarcú szuperhős, aki színskálákat megszégyenítő mennyiségű aspektusával képes bárkit legyőzni. (Pattonman mindig győz. Csak van, amikor kevésbé. De az ritka.) Aztán bevállal olyan lemezen egy komolyabb szerepet, amiből csak is oltári nagy bukás vagy one-way jegy lehet a mennyországba: ez a már említett Massive Attack lassan öt éve készülő, mindenféle téren kisebb bukásként emlegetett 100th Window utáni visszatérés, a Weather Underground, aminek amúgy már a címe is lehet, hogy más lesz. És, mivel még ez sem elég, újraéleszt egy projektet a sok közül, és megint bevillan egy Patton-aspektus.

A koszosképű lurkó korában Kaliforniában felnövő Michaelről nehezen tudom elképzelni, hogy most, így negyvenes évei küszöbén tört volna elő belőle a mindent elsöprő keresztényi szeretet a szegény rezervátumlakók iránt, egyszerűen meg akarja mutatni – ez is én vagyok. Duane Danison gitáros hozta az alapanyagot Hank Williams III, a legendás country-család legfiatalabb zenélő tagjával közös munkájából. Ezt aztán szépen felforgatták annyira, hogy tényleg csak a látszat maradt, hogy ezeknek, az amúgy indián dalokból építkező számoknak, bármi közük lenne bármihez, ami tradicionális őslakoszene. Patton és a tradicionalitás? Legalább három különböző dolog. Ha valaki ezt az albumot ebbe a “tisztelgés az indián ősök előtt” kontextusba próbálja meg beleverni, az erősen féligazságot közöl, vagy nem hallgatta meg az lemezt.

Lehet, hogy dolgozott némi elhivatottság spirituális tekintetben a fiúkban, de zenei téren sokkal innovatívabb ez az album annál, mintsem holmi spirituális-chillout szarság lenne, amit az aluljárókban árulnak egy százasér’. Ez itt Patton prérije, Patton szurdokjai, Patton kaktuszai, Patton apacs haverjai, itt minden Patton egy kicsit. Ceremóniamester és sámán, hadi útra kelő harcos. Összeegyeztethetetlen? Persze, hogy az. Dehát innen is látszik, hogy a jó öreg Mike-nak mennyivel több oldala van, mint Winnetounak: ő harcos és varázsló egy testben, ezernyi lélekkel.

Linkek:

• Tomahawk @ home
• Tomahawk @ MySpace (hallgatnivaló!)
• Mike Patton @ Wikipedia