Poppy Ackroyd: Escapement (Denovali Records)

Igencsak magas kiképzést kapott az angol művésznő: a zeneiskolában eltöltött hosszú évek után napjaink legfelkapottabb nu-jazz bandájához, a Hidden Orchestrához került, és két erős lemezt is elkészített velük. Önálló karrierje egy Carlos Cipával közös európai turnéval, valamint a Denovalinál megjelent bemutatkozó albummal vette kezdetét. És soha rosszabb debütálással ne legyen dolgunk! Poppy Ackroyd szerény, elegáns lemezzel invitál minket saját kis világába, mely egyszerre hasonlít egy kislány tündérmesébe illő szobájára és egy rideg, gépekkel telepakolt csarnokra. A félórás, hét etűdből álló Escapement talán legérdekesebb vonása ez: lehetetlen eldönteni, hogy rokokói tájképben vagy elembertelenedett metropoliszban járunk-e. Egy biztos: sűrű és mozgalmas az atmoszféra.

Poppy specialitása a zongora és a hegedű, ezt a két hangszert viszont jobban ismeri a saját tenyere, mint bármelyik zenekészítő szoftver. A fiatalasszony keze alatt hullámzanak, pattognak, dobbannak, sercegnek, sikítanak vagy épp suttognak az eszközök, a lenyűgözően mechanikus és fokozottan ritmusorientált zenei világot viszont mindig finomítják a letisztult, hivalkodástól mentesen szép dallamok és a sok kattogó-berregő hang mögül mégis csak elő-előbukkanó hegedű- vagy zongorafutam. Poppy Ackroyd magabiztosan bővíti a Hauschka és Nils Frahm által kanonizálni kezdett stílust: a zeneelmélet hallhatóan olyannyira a vérében van, hogy még a szíve is szinkópát ver. A száraz szakmai felkészültséget viszont képes egyedi kézjeggyel, fénnyel, élettel és érzésekkel, végső soron tehát saját személyiségével kiegészíteni. Ígéretes kezdet, kíváncsian várjuk a folytatást! (Farkas Péter)

Dictaphone: Poems From A Rooftop (Sonic Pieces)

Tavaly is számtalan remek kiadvánnyal jelentkezett a kortárs klasszikus zenészek pályafutását egyengető berlini Sonic Pieces kiadó. Egy volt közülük az évzáró toplistánkról éppen csak lecsúszó, hat év kihagyás után új lemezzel és egy sor meglepetéssel jelentkező Dictaphone is. A duóból időközben trió lett, és a lo-fi programhangokért és basszusalapokért felelős Oliver Doerell mellett a jazzy szaxofon- és klarinétbetéteket író Roger Döring is nagyobb szerepet kapott, plusz harmadiknak Alex Stolze is beszállt, aki hegedűjének bús dallamaival egy mindig szívesen látott drámaiságot hozott a németek absztrakt zenéjébe. A végeredménnyel mindenki elégedett lehet: nem csak ez lett az egyik legerősebb darabja a Sonic Pieces tizenhat tételből álló lemezgyűjteményének, de a Dictaphone is messze felülmúlta régi önmagát.

A legszembetűnőbb változás, hogy mostanra Döring és Doerell is sokkal magabiztosabban, egyúttal kreatívabban használja a hangokat. Míg korábban egy-egy dallamszerkezet csak kósza, szinte bátortalanul beillesztett díszelem volt az elektronikus alapok szövetében, a Poems From A Rooftop esetében pont megfordult a felállás. Az első két anyag darabos, elektronizált free-jazzes rétegei szépen sorba rendeződtek, és a korábban domináló, szilánkosra tört, gépies loopok inkább már csak a háttérből követik egy gitár, egy fúvós vagy egy vonós hangszer füstös bárokba illő laza vagy egészen melankolikus, szívhez szóló, egyszerű, de kiváló alapjait. És ezek az édes-bús, néhol baljós, összességében kézzelfoghatóbb, egyben komolyabb érzelmi világok egyébként jóval közelebb is állnak a hallgatókhoz. Még ha esetleg megint hat évet is kell várni, egy hasonlóan remek albumért bőven megéri majd. (Andok Tamás)