Mondanám, hogy a csúcsról csak lefele van út, de semmi kedvem ferdíteni: az UNKLE tíz éven keresztül folyamatosan az elektronikus zene megkerülhetetlen jelensége volt, és ezt nem csupán egyetlen albumnak köszönhette. Szánt szándékkal fogalmazok ilyen homályosan a stílust illetően: 1998-ról nem kell, hogy a Psyence Fiction jusson eszébe bárkinek, lévén ekkor jelent meg a Massive Attack Mezzanine-ja, a Morcheeba Big Calmja illetve a Hooverphonic Blue Wonder Power Milkje is. Zseniális, megismételhetetlen év volt, és azóta sokan próbálták megfogalmazni a jelenséget, hangulatot, ami mind a négy említett album sajátja. Négy teljesen elütő és egyéni album, mégis mindet trip-hopnak hívtuk egy időben.

A Psyence Fiction volt talán a legizgalmasabb mind közül: abszolút sikeres középutat mutatott a hangszeres és elektronikus zene között, ötvözve mindkettő legjobb tulajdonságait. Ezt a projektet pedig olyan emberek segítették létrehozni, mint a trip-hop már új utakon járó pápája, DJ Shadow, a Metallica felelőtlenül alulértékelt basszgitárosa, Jason “Jasonic” Newsted vagy éppen a Radiohead emblematikus figurája, Thom Yorke. A ’90-es évek legösszetettebb érzései is benne vannak a Psyence legjobb darabjaiban, mint a gyönyörű Lonely Soul (amelyben a Verve-ös Richard Ashcroft énekel) vagy a teljesen elszállt, stíluskötetlen Nursery Rhyme. De a legjobb az volt az egészben, hogy tulajdonképpen egyetlen, globális hangulatba beilleszthető volt az egész, mégsem tudom egyetlen számát se összekeverni bármelyik másikkal.

A megjelenés után nem sokkal Shadow le is lépett filmzenét meg a saját második albumát gyártani (The Private Press, ami szintén megérne egy külön hozsannát), de Lavelle mégsem fogyott ki a tehetséges segítőkből. Ekkor érkezett Richard File, akivel aztán tíz éven keresztül még simán a kiváló szinten tartották az első nagy dobás után is az UNKLE-soundot, aminek köszönhetően már legendaként lépett be a csapat a 2000-es évek második felébe. 2008-ban aztán kijött a még mindig nagyszerű és változatos War Stories, ami a szerkesztőség körében is igen szép emlékeket ébreszt, nem úgy, mint bármi más, ami azóta történt az UNKLE-lal. Az End Titles… Stories For a Filmről már elmondta Flynn a véleményét,  és most sajnos én jövök az ötödik albummal, amely szintén egy zavaros, ötlettelen darabnak tűnik, és csak egy fokkal jobb, mint az előző.

Igazából zeneileg nem is lenne semmi komolyabb bajom a Where Did The Night Fallal, ugyanis struktúráját és zenei paneleit tekintve nagyon hasonló a War Storieshoz. Azonban a probléma is nagyjából itt kezdődik: hiába tűnik fel a featuringekkel gazdagon felszerelt albumon két év után megint az Autolux vagy Gavin Clark, a zenei panelek panelek maradnak, és igazi dalt egyet sem hallhatunk. Az sem tesz jót az összképnek, hogy szinte mindegyik szám négy perc valahány másodperc játékidejű: sehol egy gyorsan elreszelt, rockosabb darab, vagy egy olyan kaliberű ballada, mint anno a gyönyörű Lonely Soul volt. Fogjuk File hiányára a dolgot? Nos, szerintem nem kifejezetten ő hiányzik innen, hiszen az első album körül még egy potit sem csavart meg a stúdióban. Talán inkább egy igazán minőségi és kvalitásaiban Lavellehez hasonló producer kritikája hiányzik az UNKLE-ből. Eleinte Tim Goldsworthy, majd Shadow és File tökéletesen betöltötték ezt a posztot – a jelenlegi wingman, Pablo Clements, úgy tűnik, egyedül kevés ehhez a feladathoz, hiába segített be anno a War Storiesba is. Számokat nem fikáznék külön-külön, aki eddig eljutott, érti, miért nem szükséges ez, és azt is, miért legfeljebb kettes az értékelés.

(Hozzátenném, hogy nekem Lavelle Global Underground-sorozatos munkája, a 37-es számú Bangkok se tetszett, szóval lehet, hogy csak isteni szikra hiányzik.)

UNKLE – Follow Me Down feat. Sleepy Sun

Kapcsolódó cikk:

• UNKLE – End Titles… Stories For A Film (a Review #03-ban)