Az elmúlt évekből tucatnyinál is több példát találnánk rá, hogy a soulra még napjainkban is abszolút reális és tisztelhető igény van, még akkor is, ha az Aloe Blacc-ek és John Legendek művészetét már egy neo- jelzővel megtoldva szokás használni. Cseppet sem új versenyzőnk ebben a mezőnyben az angol Jamie Woon, egy újabb, kissé túlkoros fiatal tehetség.
Ha Jamie Woon neve ismerős a tisztelt olvasónak a bevezetőből, a honnant firtatva alapból két irányból közelítenék: vagy a jópár évvel ezelőttben kutakodnék, vagy az egészen közeli múltban. Utóbbit fürkészve ugyanis elég jó hírverést kapott a BBC Sound of 2011 szavazásán, ahol néhány, a Kultblog olvasóinak már ismerős név mellett (Anna Calvi, James Blake) az öt legígéretesebb idén befutó előadó közé választották. Ez csak azért volt némileg fura, mivel 2007 óta Jamie egy szűkebb, de nemzetközi körben már relatíve stabil tábort alakított ki a legtöbb ott szereplő, csak anglománoknak érdekes szerzővel szemben.
Ez lényegében átvezet a másik megközelítési irányba, vagyis a távolabbi múltba: akik hozzám hasonlóan nem most hallottak róla először, azokat valószínűleg még négy évvel ezelőtt varázsolhatta el Wayfaring Stranger című szerzeménye, de még annál is inkább az akkortájt egyénileg áttörést elérő Burial remixe. Ennek szövege egyébként szintén nem meglepő, ha valahonnan ismerős, ugyanis ez egy klasszikus amerikai népdal, amelyet számolatlan előadó újrahangolt magának Joan Baeztől kezdve Johnny Cash-en át Jack White-ig, és persze a folkénekes gyökerekkel bíró Jamie se hagyta ki a lehetőséget – igazán átütő sikert azonban nem is saját verziója ért el, hanem az Ismeretlen Dubstep Producer mágikus átirata, és ez a tény könnyen látható hatással volt a mi Lady Luckunkra is.
A Lady Luck ugyanis egyenes folytatása mindannak, ami Woon másik, közelmúltbeli slágerében (Night Air) vonzó volt. Finom, nem kifejezetten dubstepes, de annak ritmikájában megmerítkező alapok, melyek egy Burial – Untrue album óta simán megférnek a soullal közös zsánerben; a háttérben finoman neszező dallamok, melyek csak még inkább kiemelik az énekes központi szerepét. Woon pedig egyértelműen jó énekes, sokkal egyértelműbben a Wayfaring Stranger idejéhez mérten. Meg tudja teremteni saját atmoszféráját, de ez jóval nehezebben körvonalazható, mint egy fekete neo-soul előadó esetében. Minél többet hallgatom, annál erősebben vetődik fel bennem az Aloe Blacc-kel való hasonlóság, főleg orgánumban, bár helyzetük is hasonló – Woon sem kifejezetten mainstream arc, aki azonban egy egyértelműen a mainstream felé törekvő (vagy azt már el is érő?) stílusban kavar, olyan előzményekkel, amelyek ezt a törekvést még érdekesebbé teszik. Blacc-nél ez ugye a legőrültebb és innovatívabb hiphopokkal zúzó kiadó, a Stones Throw, míg Woon a dubstep-kapcsolat okos felhasználásával szerezhet hosszabb távon is kamatoztatható krediteket. A Lady Luck ennek a kreditszerzési időszaknak egy különösen szép és fülbemászó pontja, egy ok, hogy még jobban várjuk a hamarosan bekanyarodó első nagylemezt. Négyötöd.
Jamie Woon Mirrorwriting című debütáló albuma április 11-én jelenik meg a Polydor gondozásában.
Jamie Woon – Lady Luck
Az előző Track review-ban: