Maníros és felesleges torzszülöttet eredményezhet, ha egy metálzenekar valamilyen közismert pop/rock előadó rádióbarát vadászterületére merészkedik. Mégis ezt tette a Lacuna Coil, amikor az R.E.M Losing My Religionjére vetette ki hálóját. A végeredmény jelen esetben mégsem csak a fail tábláig jutott.
Pártállástól függően egyszerre dühítő és evidens állítás, hogy a metálzene fénykorát jócskán magunk mögött hagytuk, ráadásul valahol ugyanott, ahonnan manapság egyre szívesebben merít a pop és az elektronikus zene is: a ’90-es években. Ugyan a 2000-es évek elején is tűntek fel izgalmas előadók, melyek a stílus szimfonikustól hörgősig, technikástól véregyszerűig terjedő palettáján le tudták még dobni a maguk pokrócát, az évtized második felére szép csöndben megszürkült ez az egész mikrouniverzum. Persze legalább akkora baromság lenne az egész stílusra elkezdeni földet hordani, mint elsiklani helyzete fölött, azonban ez az alaphelyzet is rámutat, személy szerint mennyire kellemes élményként ért az egyébként jó évtizedes ismertségünket felmelegítő Lacuna Coil feldolgozása.
Az olasz tagokból álló zenekar azon ritka stílusbeli formációk egyike, amely nemcsak létezik áttörést hozó albuma után 10 évvel, de lényegében azonos összeállításban sikerült átvészelni az évtizedet. Gondolok itt elsősorban Cristina Scabbia és Andrea Ferro énekesnő és énekes védjegyszerű párosára, akik már az áttörést hozó, 2002-es Comalies albumon is énekeltek. Bár ez a lemez nem volt egy hihetetlen újításokkal teli, vagy brutálisan újszerű hanggal feltűnő valami, okosan elhelyezett elektronikus betétei, jól strukturált albumszerkezete (értsd: 2-3 számonként egy fülbemászó sláger) és a nagy átlaghoz mérten intelligens összerakottsága az adott év legjobb lemezei közé emelték. Utána azonban amilyen lassan távolodtam el a gótos-elektronikus-sötétebb hangulatú rock/metal zenéktől, ugyanezzel a tempóval tűnt el a Lacuna Coil is a képből. (Bár így is szembetaláltam magamat a későbbiek során hasonlóan szórakoztató és ügyes olasz szakmabeliekkel: a Klimt 1918 ráadásul három egyenrangú albummal érte el a fenti hatást.)
Nem először ártják bele magukat Cristina Scabbiáék a cover bizniszbe: pár éve a Depeche Mode kissé elkoptatott Enjoy The Silence-ét húzták újra, több-kevesebb sikerrel. Ez se lett egy kifejezetten rossz darab, de igazából ahogy másoknak (Mike Shinoda, Tori Amos, HIM, Keane – erről külön cikk lehetne) sem, nekik sem sikerült új színt vinni a valaha írt legjobb popszámok egyikébe. Nem úgy a Losing My Religion esetében: bár pár másodperces, gomolygó felütése sokkal rosszabbat ígér, innen csak felfelé vezet az út. Az említett Enjoy The Silence feldolgozáshoz hasonlóan itt is a dal legerősebb pontja Cristina Scabbia hangja, aki tíz év alatt szinte alig változott orgánumában: egy csipetnyivel több magabiztosság, alig több egyéniség tapadt csak meg az eltelt időszakban. Nem úgy Andrea Ferro, aki emlékeim szerint majdnem teljesen felesleges volt anno (2004-ben, élőben látva őket Budapesten csak még inkább), ebben a dalban azonban ha nem is viszi a vezérfonalat, abszolút bérelt helye van. Eleinte amennyire disszonánsnak tűnik az egész, olyannyira képes ez is a legjobb slágerek aranymetszését követve belemászni a fülbe, és meg is ragadni ott. Minden egyes refrén után eggyel feljebb csavarja a track saját magát, önnön feszültségét, törekszik egy robbanás felé – mi más érhetné el ennyire egyértelműen azt, mint egy metálzenekar? Tököset csavart a Lacuna Coil ezen a nem kevésbé elcsépelt és rengetegszer elmesélt dalon – jár nekik a jó pont, érdemes volt újra összefutni.
Lacuna Coil – Losing My Religion
Az előző Track Review-ban: