2006. Felkerül egy dal az angol zenei toplista tetejére, és kilenc hétig regnál ott. Na, de történt már ilyen. Ebből a dalból viszont interkontinentális sláger lett Chilétől Indonéziáig, ráadásul úgy, hogy csak jóval a siker beköszönte után adták ki fizikai adathordozón. A Gnarls Barkley a Crazyvel hivatalosan és kitörölhetetlenül beiktatta az internetet a zenei életbe, és most kiadta második albumát, hogy megtöltsön tartalommal egy sikertörténetet.
A többi már történelem. A Gnarls Barkley is az. A Crazy egyszerre volt egynyári sláger – milyen gyönyörű, sokatmondó és sokjelentésű kategória ez, olyan kiérdemelni ezt a jelzőt, mint a Tour de France-on szakaszt nyerni -, és volt az a pont, amikor a végképp be kellett látnia a világ minden egyes zenével kapcsolatban álló emberének, hogy már évek óta egy új zenei korszakban élünk, amelyben az album, mint korábban megkérdőjelezhetetlen közvetítő formátum túlélési esélyei a szerencsétlen pandamackókéval ekvivalens.
Igen, ezzel azt is mondom, hogy a St. Elsewhere albumként kevéssé volt érdekes. Figyelemreméltó volt és üdítő, de összességében nem működött. Olyan volt az egész, mint amikor pár zseniális gondolatfüzér annyira megtetszik egy filozófusnak, hogy egy egész ideológiát kerít hozzá – ami viszont már több sebből vérzik, hiába a tetszetős kezdet és alap.
Gnarls Barkley – Run
Kíváncsian vártam, hogy Danger Mouse és Cee-lo hogy oldja fel a lépéskényszert az Odd Couple-ön. Vajon kapok egy fragmentált, részeiben is zseniális, de össze nem álló albumot, vagy egy visszatérést a biztos, egységes albumformátumhoz? Hát, igazából egyikről sincs szó itt. Az Odd Couple jottányit se jobb vagy rosszabb, ötletesebb vagy egyszerűbb album, mint a St. Elsewhere volt. Sokkal inkább mondható, hogy ez a lemez a kibontakozás, amikor a virág nem csupán belsejét engedi láttatni, hanem szirmaival is büszkélkedik. Talán az a legadekvátabb meghatározása az Odd Couple-nek, amit oizys kolléga brainstormingolt ki: a Gnarls Barkley egy absztrakt r’n’b banda. Az absztrakt hip-hopot már befogadta a világ, az Anticon kiadó égisze alatt tucatnyi példát találunk, most itt az idő, hogy a definícióbuzik új fogalmat kezdjenek el magolni. Rendben, ez némileg túlzás, de talán nem olyan nagy dolog belátni, hogy a Gnarls Barkley r’n’b-vel kevert soul zenéje komoly távolságra került a gyökereitől. A különös páros kreativitása jó adag progresszivitásban csapódott le, ez az Odd Couple varázsa.
Ugyanakkor kiderül az is, hogy valóban vannak olyan csapatok, amelyeknek köpniük kéne az albumkészítésre. Danger Mouse-ék ilyenek. Abszolút nem áll jól nekik ez a fajta kötöttség, azon túl, hogy 39 perc alapvetően ideális hosszúság, 13 szám alapvetően ideális mennyiség, ennyitől még nem lesz egy nagylemez a végeredmény. Az Odd Couple túl fragmentált, szétesős, szinte áhítja, hogy részeiben foglalkozzunk vele. Néhol a soul gyökerek a hangsúlyosabbak, vannak bekategorizálhatatlan, leginkább a már említett absztrakt r’n’b-vel leírható dalok, néhol egészen elektronikus, Four Tet-szerű alapra érkezik egy fekete hang, indie popot énekelni – nincsen igazi vezérfonal. Van egy hangulat, de túl illékony ahhoz, hogy összefogjon egy struktúrát. Ez az Odd Couple keserű zsenialitása és édes tragédiája. Háromnegyed.
