Számomra az ismeretlenség homályából bukkant elő a kanadai trió, akik első látársa – és a kiállás vizsgálata után is – csak egy egyszerű rockzenekarnak tűnnek. Esetleg a név megzavarhat, de láttunk már ilyet viccesebb punkzenekaroktól is. Viszont az, hogy a lemez egyetlen 30 perces számból áll, már kevésbé általános a könnyűzenei színtéren – innentől vált számomra gyanússá, hogy a zene nem lesz egészen a megszokott. 2006-ban már kiadtak egy EP-t, ami nem kapott különösebb visszhangot – sőt, némi információt is alig találni róla az interneten.

Sejtéseim szerint ez a lemez sem fog rivaldafénybe kerülni, de ehhez semmi köze a fél órás játékidőnek, vagy a fura dalszerkezetnek. Annak már inkább, hogy a srácok érezhetően nagyon sok Fantomas-t hallgattak, néha-néha Guapo-t, de nem vetik meg a korai punkbandákat sem – na jó, a punk azért visszaköszön, de nem úgy ám ( >:( ). Leállásokkal indul a lemez, megrémítve a gyanútlanokat, mókázásra invitálva a már edzettebbeket. Pár másodperc játszadozás után elindul egy sodró lendület, ami majd a lemez egészére jellemző. Egyfajta punkos ütem ez, amit csak a ritmusszekció tart – a gitáros ennél azért agyasabb. Neki nem elég az alap, ő májer arc, tud gitározni, és jól is nyomja. Van itt disszonancia, villogás, lassulás, tekerés. Ahogy belefér. A többiek meg csak pislogjanak, ti úgysem érthetitek ezt, én művész vagyok. Bizony művész, aki tud bánni a hangszerével, aki viszont csak veri magát rajta, az már kevésbé tud hiteles lenni. Legalább az eredetiség szikráját megpróbálják felvillantani a punkos dolgokkal, ha már az egész anyagról üvölt a Patton-imádat. Egyeseknek talán reménycsillagként tűnik fel, hogy a bandában bizony nincs énekes, így nem kapjuk az arcunkba az ex-Faith No More-os arc experimentál zenékben előszeretettel használt művészibb oldalát ének terén. Nekem ez mindenképp plusz pont. Az már kevésbé, hogy a banda még így sem tud kellően izgalmas maradni. Hiába az atmoszférikusnak szánt lassulások, a pörgős vadulások vagy az agyas gitáros. Itt bizony előjön a progresszív metál zenékre is olyannyira jellemző ismétlés a tudás atyja, nomeg ha “Isteneinket letudjuk játszani magunk is Istenekké válunk”.

Nem lettünk többek semmivel. A már említett kitörést felhoznám újra. Csak reménykedem, hogy ez a zenei ágazat nem lép a progresszív vagy a black metál útjára, amikor is zenekarok tucatjai fognak minket elárasztani lemezekkel – ugyanazokkal a lemezekkel. Évről-évre, szezonról-szezonra. Csúfos bukás elé nézünk.