Nem irigylek senkit, akinek Horace Andyvel kell együtt dolgoznia, mert akármekkora hírneve van az illetőnek, Andy mellett semmire nem számíthat a végén. Ő a tehetségének és a hosszú karrierjének eredményeként akkora név nem csak a reggae, hanem már az elektronikus zene világában is, hogy képtelenség mellette érvényesülni. Ezt kellően bebizonyította múlt hét csütörtökön is, mikor Ashley Beedle-lel adta elő közös lemezüket az A38 hajón: a brit house szcéna legnagyobb producere (és egyben az X-Press 2 alapítója) szó szerint eltűnt mellette a színpadon.
S ez elég nagy hiba, ha alapvetően egy közös lemezt adnak elő. Ráadásul annál érthetetlenebb, hogy a zárószámukat (ami a Massive Attack Hymn Of The Big Whale-je volt) viszont úgy játszották el ketten, ahogy az Inspiration Information albumot kellett volna: Beedle mosolyogva, nagy alázattal dobolt, Andy pedig szemmel láthatóan óriási élvezettel énekelt és táncolt. Hol volt azonban ez a jammelés, ez a feelgood a koncert többi része alatt? Sehol, mert Andy egója uralta az egész koncertet.
Pedig nem csak róla szól ez a lemez. Nyilván Beedle elkövette azt a hibát, hogy az elektronikus zenei gyökerei ellenére egy teljes reggae lemezt írt Andynek, így ő már alapvetően háttérbe szorult, de egy koncerten ennek mégsem kéne érződnie, pláne ha egy olyan kaliberű mókamesterről van szó, mint Ashley Beedle. Az imidzzsel mondjuk nem is volt gond, a kalap is ott díszelgett a fején, de a performansza az egész este során annyiban merült ki, hogy láthatatlanul ütötte a dobot a háttérben. Egy-egy rewinddal ugyan próbálta felhívni magára a figyelmet, de hiába.
Korábban azt írtam kettejük lemezéről, hogy tökéletes haknianyag nyári fesztiválokra, és ebben megerősített az este. Úgy érzem viszont, hogy ebből két ekkora tálentum könnyedén előnyt kovácsolhatott volna azzal, ha valami show jellegzetességet adnak a koncertnek, de ez is elmaradt. Andy le sem tagadhatná már, hogy ötvennyolc éves, annál kiábrándítóbb volt viszont látni, hogy szövegkönyvből énekelte a dalokat (és végig állt egyhelyben, mint f*** a hideg vízben). Ez főleg akkor volt nagyon ciki, amikor a Rolling Stones Angie-jét adták elő, előtte pedig két percig magyarázta az öreg raszta, hogy már harmincöt éve ez a kedvenc zenéje, és egyébként a Rolling Stones meg a kedvenc zenekara. Egyszerűen nem volt hiteles. Az meg óriási fekete pont, hogy a számokat abban a sorrendben adták elő, ahogy a lemezen találhatóak (ráadásul kettőt ki is hagytak), mert az egésznek olyan hangulata volt, mintha cd-ről ment volna.
Két dolog tette értékelhetővé az estét. Az egyik a fiatal gitáros volt, aki egy-egy szólóval fel tudta dobni a számokat, a másik pedig az utolsó három felvétel, amiben ott volt a már említett Massive Attack cover, a Skylarking és még egy nagy klasszikus, aminek nem tudom a címét. Látszott, hogy ezt a három témát nagyon vágja a banda, és felszabadultan adták elő: Andy végre elkezdett táncolni, és ezzel mozgásba hozta a közönséget, amely az első órában meg se mozdult. S lett volna egy harmadik dolog is, ami ütött volna, még pedig Beedle duplate szettje a koncert után, de az érdeklődés hiánya miatt az ötödik szám után emberünk egyszerűen kirántotta a zsinórt a lejátszóból, és elhúzott. Csalódott vagyok.
Linkek: