A Kultblog zenei rovatának rendszeres követői számára valószínűleg kevés újdonságot tudunk mondani Steven Ellisonról, aki leginkább Flying Lotus név alatt igyekszik megváltani a világot. Azt azonban talán ő maga sem gondolta volna 1983 című debütalbuma környékén, hogy a Warp kiadó legendás telivéreinek (Boards of Canada, Aphex Twin) világától sikerül egy, a dubstep után mostanság legtöbbet emlegetett elektronikus stílusig jutni. Ellison karrierje ezen szakaszában – valószínűleg nem csak számomra – nem tűnt sokkal többnél egy reményteli, de nem kiugró teljesítményű újoncnak. Ekkor még csupán 22 éves volt, és az elmúlt négy év során kellett rájönnünk, hogy 2010-re ez a srác a nyugati elektronikus zene legmeghatározóbb alakja és kulcspontja lehet – ha nem az már most is. Puszta spekuláció, de véleményem szerint a Cosmogrammát kiadó Warp kiadó egykori nimbuszát, valódi úttörő szerepét kezdi átvenni FlyLo saját labele, a Brainfeeder. Ellison adta ki a zseniális és valóban elképesztően egyedi stílusú utolsó Ras G albumot, Lorn nemrég tárgyalt debütlemezét is Brainfeeder címkével kereshetjük, és rajtuk kívül még olyan komoly előadók aktái hevernek az asztalon, mint Daedelus és The Gaslamp Killer.

Ami tény: a valódi kritikai áttörés a második, Los Angeles névre hallgató, és sokatmondó című albummal következett be. A Massive Attack Mezzanine-jára hajazó borító alatt ugyanis egy kifejlett, bár rendkívül torz és nehezen megszokható sound lapult, amely a legerőteljesebb újszerű elektronikus hang volt az UK garage leszármazottjai, Burial és a többi Hyperdubos előadó óta. 2008 tehát masszívan arról szólt, hogy a wonkynak elkönyvelt irányzatot igyekezett a zenei média tematizálni és helyére rakni a nagy zenei univerzumban – és bár voltak elképesztően zseniális pillanatai a Los Angelesnek (amelyet aztán az említett Ras G album, a Brotha From Anotha Planet csak megerősített pozíciójában), albumként én a mai napig problémásnak érzem. Flynn Review-beli kritikájában pedig ki is mondta a legfőbb negatívumot: egyszerűen még nem volt ez az egész meggyőző egy album hosszúságában.

A Pitchforktől a Resident Advisoron át a kisebb blogokig szinte a teljes zenei média bekajálta így is a Los Angelest már csupán a hang (valóban) nagyszerűsége miatt, így a most tárgyalt Cosmogrammáig terjedő időszakban minden arannyá vált Ellison keze alatt. A már többször elővett Ras G-n kívül Gonjasufit is kisegítette A Sufi and a Killer című, szintén kiváló nagylemezén, de bátran próbálgatta saját határait is José James és Stacy Epps albumain, melyeket szintén producerelt pár szám erejéig. Az elmúlt év során pedig már elkezdte felvenni a Cosmogrammát, amely már akkor megvette tokkal-vonóval a szakmát, amikor kiderült, hogy Thom Yorke (Radiohead) is szerepelni fog rajta – igaz, csak egy szám erejéig.

Lehet, hogy a mindent leegyszerűsítő dilettantizmus árnya fog átsuhanni ezen sorok felett, de én mégis úgy gondolom, Yorke jóval többet van jelen ezen a lemezen, mintsem az az egyetlen track. Mitöbb, valószínűleg a Cosmogramma a lemez, amely megteremti azt a földöntúli, pengeélen táncoló harmóniát hangszeres és elektronikus zene között, amelyet utoljára egy brit zenekar ezredforduló környékén megjelenő albumait hallhattunk. Természetesen a Radioheadre gondolok: az OK Computer, a Kid A és az Amnesiac voltak azok a lemezek, melyek valós különutat kínáltak az Oasis és hordaléka által meghatározott angol gitárzenébe beleunók számára. A Radiohead így tíz év távlatából egyaránt tűnik a gitárzene és az elektronika korszakos jelentőségű zenekarának. De hogy miért érdekes ez ennyire a Cosmogramma szempontjából?

Amióta láttam azt a videót, amin Ellison teljesen átszellemülten énekli DJ-zés közben az Idioteque-t, a Kid A legjobb számát, azóta nem hagy nyugodni a tudat, hogy a Cosmogramma lényegében különleges találkozása nagyszerű kultúráknak. Itt van ez a srác az Angyalok városából, aki egyrészt közeli rokona a jazz-legenda Coltrane-családnak, másrészt egyértelmű örököse a fiatalon meghalt hiphop-producernek, a legendás J Dillának, és az amerikai alternatív hiphop legendás, Stones Throw kiadó köré gyűlő generációjának. Az óceán másik oldalán pedig ott áll Thom Yorke, akinek volt akkorra hatása FlyLo-ra, hogy teljesen szétcsavart hiphopjai mellett egy klasszikusan európai hangzás bűvöletében is éljen.

Az én aspektusomban ezért a Cosmogramma a végtelen szenvedély és ugyanakkor a tudatosság albuma egyben. Nehezen született meg ez a kritika, mert néha jobban, néha kevésbé éreztem alátámasztva mindazt, amit eddig leírtam – de ez az album tényleg képes egyszerre szenvedélyes és meggondolt lenni. Valószínűleg ezzel magyarázható sikere is: habár az év legmagasabb elvárásainak kellett megfelelnie, mégis felszabadultan, minden tét nélkül kezdődik és nyeri meg hallgatóját. A Clock Catcher-Picked!-Nose Art trió nem szarozik: 5 és fél percben egyszerre érkeznek éteri hangzású sample-ök, kegyetlen basszusfutamok, és komolytalannak ható, már-már idegesítő váltások. Itt még kísért a Los Angeles fragmentáltsága, de a zaklatott és széthúzó kezdés után nagyot pihenünk: az Intro/Cosmic Drama elején olyan vonóstémák hallhatóak, mintha egy epikus filmzenébe léptünk volna át, és itt felsejlik Amon Tobin zsenialitásának távoli fénye is. A Zodiac Shit nagyszerűen tálalja az előbb említetteket, csak jóval “wonkybb” stílusban, a Computer Face/Pure Being pedig rávezet a Thom Yorke featuringgel megtámogatott … and the World Laughs With You-ra. Ez egyértelmű parafrázisa a már idézett Idioteque-nek, és hasonlóan zseniális. Az album további részében is konstans az a magas színvonal, amelynek már az első pár track megágyazott: az Arkestry-ben a szintén rokon Ravi Coltrane ereszt el egy mélyen izzó, jazzes szaxofon-szólót, a Do The Astral Plane pedig talán a legnagyobb slágere lehet Flying Lotusnak totál elszállt, de ugyanakkor roppant megnyerő hangulatával. A hátramaradó játékidőben lelhetünk instrumentális (Recoiled) és szenvtelen női énekkel megtámogatott gyöngyszemeket is (Table Tennis Laura Darlingtonnal).

Flying Lotus az idei Coachellán – kolosszális.

A Cosmogramma az univerzum és az univerzalitás lemeze: általános érvényű és nehezen felfogható a maga teljességében, illetve univerzális, mert maximálisan képes megfelelni jazzes, hiphopos és elektronikus gyökereinek is. Nem lehet kérdés, hogy ötöst adunk-e neki.