Hosszú idő után tegnap végre találkoztam egy ismerősömmel, és természetesen sok egyéb más mellett megkerülhetetlen volt, hogy megosszuk egymással, hogy ki, mit hallgat mostanában. Mindazonáltal nem ez volt a legfontosabb a történetben, hanem hogy mindketten megállapítottuk, hogy a fájlcserélők és torrentek tömeges elterjedése ellenére mégis jóval kevesebb lemezt hallgatunk, mint mondjuk tettük azt évekkel ezelőtt. Bátorkodtam kijelenteni, hogy mi tudatosan hallgatunk zenét, amire ő hevesen bólogatott, noha ez így nagyon entellektüellen hangzik, és talán nem is a legjobb kifejezés rá, de kétségkívül van benne valami.
Annak ellenére ugyanis, hogy ma már elég a keresőbe beütni a kívánt album címét, és az kiad rá több tucat torrent találatot, mi mégsem használjuk ezeket, vagy csak alig. Nekem ugye még könnyebb is a helyzetem, hiszen havonta többször lehetőségem van elhozni újságírói példányokat, arról nem beszélve, hogy megengedhetem magamnak, hogy minden hónapban vegyek is pár korongot. Ennek ellenére viszont egyre többet gondolkodom azon, hogy miért kellett mindent letölteni? Miért boldogítja minden ismerősömet, hogy naponta akár több giga zenét is leszedhetnek? Boldogabbak ettől? Meghallgatják a zenéket egyáltalán? A legutolsó kérdésre egyre határozottabban tudom a választ: nem.
Példának okáért itt van most a legújabb Body Language mix, amit a detroiti Matthew Dear állított össze, és én szédületesnek találom. Imádom ennek az embernek az ízlését, és ahogyan összerakja a mixeit, mert dj technikák és trükkök teljes hadát vonultatja fel. Ez a korong az ősz egyik legizgalmasabb mixe számomra, és szomorúan látom, hogy itthon (fórumokon, blogokon, online magazinokban, mert ugye nyomtatott sajtóban senki nem ír ilyenről) nem kedvelik az emberek. Nem igazán tudják megmondani, hogy miért: a szelekciót bántja többnyire mindenki, és hogy nincsenek igazán kiugró pillanatok sehol, holott szerintem alapjaiban véve nem is erről szól ez az egész, de mindegy.
Nem Matthew Dear mellett akarok kiállni, mert szerintem nincs rá szüksége, azonban van egy nagyon érdekes felvétel a szettben, ami ennek az egész gondolatmenetnek a megírására ösztönzött. Konkrétan Johnny D Tramodyssee című számára gondolok, amiben szerintem kissé torzítva, de az a hangminta hallható két részre bontva, amit minden metróállomáson hallani: “Kérem, hagyják el a biztonsági sávot”. Első hallásra nem akartam hinni a fülemnek, második és harmadik alkalommal pedig arra gondoltam, hogy biztos csak valami nagyon hasonlót hallok, és ezért bemagyarázom magamnak, de ma egy cimborám is megerősített benne, hogy egyértelműen ez a mondat van beleépítve a zenébe.
Na de akkor, kérdezem én: hogyhogy nem vette ezt észre eddig itthon senki? Majdnem két hónapja van fent a Body Language a neten, és október 27-e óta kapható, viszont ennek – és a sok negatív visszajelzés – ellenére mégsem fedezte fel ezt itthon senki? Hogyan hallgatnak az emberek itthon zenét, ha ennyire egyértelmű dolgok felett elsiklanak? És nem is ez az igazán fontos, hanem hogy: mi mindenről maradnak le így ezáltal?
Ilyesmi kérdések kavarognak bennem az elmúlt pár napban. Lehet, hogy az igazán jó kiadványokban fel sem fedezzük az értéket? Mi alapján dönti el valaki egy albumról, hogy jó, ha ugyanazon nap meghallgat másik tizenöt lemezt is mellette? Tudunk egyáltalán tudatos zenehallgatásról beszélni így?
Belőlem valószínűleg az újságíró beszél: igazából soha nem fogyasztottam különösebben nagy adagban zenét. A folyamatos határidők miatt minden héten adva volt, hogy melyik egy-két albumot kell hallgatni. Mellettük természetesen mindig becsúszott másik négy-öt, esetleg kicsivel több album, de ennyi. Én úgy érzem, hogy engem ez így boldoggá tesz, mint ahogy mindig is tett. De vajon boldoggá teszi a többi embert az, hogy ők másképp hallgatnak zenét, ami nyilvánvalóan az élvezet rovására megy? Elgondolkodnak ők ezen valaha is? Rájönnek? Milyen jogon alkotnak véleményt egyáltalán valamiről ezután?
Kapcsolódó: