Szeretek visszagondolni arra, hogy mi volt három-négy évvel ezelőtt az elektronikus zenében. A dubstep-őrület véget ért, és egy olyan posztapokaliptikus játszóteret hagyott maga után, melynek a sarkaiból különféle torzszülött hibridek kezdték meg rohamozni a tér közepét. Nagyon izgalmas időszakot éltünk akkor: ismét bekerült a fősodorba a grime, és hozta magával a wonkyt, meg mindenféle, nehezen megjegyezhető irányzatnevet, amik rengeteg friss ötletet tartalmaztak. Amerika sem tétlenkedett: bár mára leginkább a gúnyos EDM lett a legismertebb újhullámuk (úgy tűnik a DM-re végződés tényleg átok mindenhol), de azért ott volt a witch house és minden más furcsaság, később pedig teljes fegyverzetben jött a footwork.

Mount Kimbie

2013-at írunk, és az elektronikus zene a fentebb megjelölt idő óta sajnos nagyon minimálisan feszegette a határait, mondhatni a saját komfortzónájában témfereg bizonytalanul, nem tudva, hogy mit kellene csinálnia. Eddig az egész év a második albumok döntő többséggel történő bukásáról szól. Talán a Warp ennek a legnagyobb vesztese: leigazolták magukhoz a Darkstart és a Mount Kimbie-t, hogy az előbbi egy kifejezetten ötlettelen, az Animal Collective-et árnyékában megközelítő lemezt rögzítsen, az utóbbi pedig megelégedjen a biztos középszerűséggel, egy-két jobb szám mellett.

De ugyanígy hol kisebb, hol nagyobb kisiklással teljesítettek az új Solar Bears-, Baths-, Nosaj Thing-, Ghostpoet-, Brandt Brauer Frick-, Little Boots-, Hyetal-, Autre Ne Veut– és Cosmin TRG-lemezek is. Tágabb értelemben véve pedig – értem ezt úgy, hogy a mainstream köztudatba való nagy berobbanásuk óta – gyengébb második lemezekkel állt elő a These New Puritans, Apparat, Pantha Du Prince és Zomby is. Csupa olyan előadó és zenekar, akiktől elvárhatóak lennének jó és friss ötletek. Akik három éve forradalmat indítottak, és úgy tűnik, hogy képtelenek tovább vezetni ezt a mozgalmat.

James Blake

Ez azonban a szürkeségnek csak ez egyik oldala. Ennél nagyobb baj ugyanis, hogy érdemben elhanyagolhatóan kevés olyan új debütlemez jelent meg idén, ami valami markánsat hozott magával. Egy kezemen meg tudom számolni ezeket a művészeket: Dadub, Space Dimension Controller, Lapalux, Lumigraph és Cloud Boat. S, ha akarok mondani második albumokat is, akkor az új John Roberts és James Blake. Ez azonban nem ér fel egy sereggel, ezek az emberek önmagukban képtelenek vezetni a színteret, erősítés pedig egyelőre nincs.

S, hogy ennek milyen hatásait érezhetjük leginkább? Jelentősen előtérbe kerültek a comeback-lemezek. Daft Punk. Boards of Canada. Juno Reactor. Tricky. De ismét csinált egy elektronikát nem nélkülöző gyűjteményt a Primal Scream is, ami ráadásul olyan zseniális, mintha az 1991-es Screamadelica folytatását hallgatnánk. Andrew Weatherallnak is van egy tök jó albuma, és az Autechre is letette az utóbbi évek legjobbját. Mike Paradinas (µ-Ziq) sem időzíthette volna jobbkor a Chewed Corners-t.

Tricky

Emlékszem arra az időre, amikor az indie rock rendkívül népszerű lett az angoloknál. Azért történt, mert az elektronikus zene éppen nem tudott semmi frisset felmutatni. Most, hogy már több mint tíz éve figyelem a zenetörténet alakulását, egyre többször veszek észre váltakozó ciklusokat: ahogy az egyik műfaj viszonylagos unalomba fullad, úgy kerül előtérbe egy másik. Nem tudom, hogy mi jön az elektronikus zene után – bár most tényleg döbbenetes mennyiségű jó rocklemez van –, de nehezen hiszek abban, hogy az új őrületet gépek szülik. Ez viszont nem jelenti azt, hogy eltűnik az irányzat: ahogy tombolt három évvel ezelőtt, úgy fog ismét. Csak valószínűleg ki kell várni az új nagy durranásokat, és ez lehet, hogy eltart pár évig.