Ötödik nagylemezén saját magába tart tárlatvezetést a Brooklyn-központú indie-hype legfőbb oka, az okos rockzenészek példaképe, a TV on the Radio, amely éppen a Nine Types of Lighttal puskázza el, hogy már 2011-ben egykori példaképük, a Radiohead szintjére emelhessük őket.
Ha van zenekar, amelyet a lehető legnyugodtabban jelölhetünk a Radiohead útját követők képzeletbeli díjára, az csakis a TV on the Radio lehet. A New York-iak már első lemezük címével (OK Calculator) tettek egy látványos utalást, hogy a brit art rockkal kevert elektronika megvalósítása számukra is legalább olyan izgalmas lehetőség, mint Thom Yorke és társai számára, de ezzel együtt adtak egy olyan orientációs pontot, amin éppen most csámcsogok én is – a Radiohead, mint origó problémáját.
Ha nem jelenik meg 2006-ban a zenei szaksajtó által egyik legtöbbet ajnározott Return to the Cookie Mountain lemezük és vele együtt nem indul el egy indie-reneszánsz, mint amit tapasztalhattunk a múlt évtized végén olyan zenekar csatlakozásával mint a Grizzly Bear vagy az Antlers, nem lenne miről beszélni. A fura brit rockzenék hatása alól Örményországtól Hawaii-ig semmilyen rockzenész nem tud kibújni, de a TV on the Radio második stúdiólemezére olyannyira megtalálta saját, jellegzetesen fekete zenékből (dub és doo-wop) és a klasszikus indie rockzenéből álló hangját, hogy az egy klasszikust eredményezett – és most mégis az a helyzet, hogy az aktuális Nine Types of Light lemez alapján nehéz megállapítani, mégis mi volt ebben a zenekarban olyan lenyűgöző.
Nem mintha egy alapvetően rossz vagy nehezen hallgatható lemezzel állnánk szemben. Sőt, főleg utóbbi nem áll meg, mivel egy Return to the Cookie Mountainnel ellentétben a Nine Types…-t bárkinek szívesen ajánlanám, aki ismerkedne akár a Brooklyn-színtérrel, akár magával a zenekarral. A Sitek-Adebimpe-Malone háromszög természetesen nem felejtett el dalokat írni, és a tragikus sorsú, pár hete rákban elhunyt Gerard Smith basszustémái is kellemes részét képezik a TVOTR-soundnak. Mégis, ezt a könnyű hallgathatóságot rónám fel az album legfájóbb sebének: míg a legutóbbi, a kiugrás szintjét egyébként szintén nem hozó Dear Science is olyan volt, hogy minimum 10-15 hallgatás kellett hozzá, hogy összeálljon valamennyire, a Nine Types…-t hallgatom már vagy két hónapja, de szinte csak becsületből – mert a véleményem valahogy csak nem akar megváltozni, az eddigi gyakorlattal szemben. Túl könnyen adja magát.
Az összképhez hozzátartozik, hogy Sitekék végre írtak néhány valódi slágert is, aminek köszönhetően talán több emberhez is eljutnak. A Will Do nagyon magas labda – a gyönyörű klippel megtámogatott dalt több TVOTR-újoncnál láttam, akik innen léptek be az új lemezbe. Gyönyörű, fülbemászó szerelmes szám, amelyet hiba lenne az album hibáihoz sorolni, mert éppen ez a legjobb része talán a Nine Types…-nak. Holtversenyben a Forgottennel, amely kicsit talán még izgalmasabb, mert amellett, hogy szintén nagyon slágerízű visszafogottsága és csöndes alapjai ellenére, felvillantja, milyen jó lehetett volna ez a lemez, ha egyszerre hozza azt a gazdag hangszerelést, azt a bátor dinamizmust egy kicsit nagyobb tempóváltásokkal, amit megszokhattunk a Return to the Cookie Mountain esetében.
A Nine Types of Light elején ugyanis simán be lehet aludni, kis túlzással azt is mondanám, hogy a hatodik Will Do-ig semmi érdekes nem történik. A nyitó Second Song is kicsit nehezen indul be, de aztán feljebb kapcsol, és kicsit úgy tűnik, mintha a Scissor Sisters jammelne Sitekékkel. Ezért is teljesen érthetetlen, hogy egy ennyire szexi dal után miért kell tövig nyomni a féket, és egyesben elgurulni hosszú perceken keresztül. Nagy kár a Nine Types of Light-ért, mert szerintem mindenki az év rocklemeze-díjat fényesítette már előre neki, de túl sokan csalódtak benne, hogy meg is kapják azt. Hármas.
TV On The Radio – Will Do
Tracklist:
- Second Song
- Keep Your Heart
- You
- No Future Shock
- Killer Crane
- Will Do
- New Cannonball Blues
- Repetition
- Forgotten
- Caffeinated Consciousness
Borító:
