GRiZ rövid behallgatás után a Pretty Lights és a Glitch Mob metszetével leírható zenét játszik, olykor nyakon öntve Skrillexszel és saját maga által feljátszott szaxofon szólókkal – és teszi ezt jogosan, hiszen mi másra lenne igény az elektronikára fogékony tömegekben, ha nem erre a masszára. A Mad Liberation című őszi albuma hemzseg az ismerős hangoktól. A Where’s The Love-ban Jay-Z köszön be, a Better Than I’ve Ever Beenben egy felpitch-cselt Kanye West és egy kellemes latin vonal érkezik, a Rock ’n Rollban electro-s zúzdára megy a szaxofon szóló, a Wonder Why pedig Marlena Shaw vokál és gitárminta kettősével mereng, miközben persze dönget is. Basszusok, erős ütemek, énekek, torzítások és hangszerszólók konstans energiaszintű órája ez, amely során genetikai rendellenességre utal, ha valaki nem kezd el időről időre bólogatni. GRiZ valójában semmi spanyolviaszosat nem csinál, pusztán ügyesen főz bevált alapanyagokból. Mindez pedig olyasvalami, amivel szobazenészek milliói izzadnak világszerte, javarészt sikertelenül.

GRiZ pontosan az a producer, akiért a hallgatók nagy számban megőrülnek, a vájt fülű kritikusok pedig hatásvadásznak és ötlettelennek bélyegzik. Emberünket pedig minden bizonnyal az előbbiek miatt utóbbiak hidegen hagyják.  Ha továbbra is így nő az ázsiója, 2020-ig biztosan eljön Magyarországra, és még akkor sem lesz 30 éves. Ez pedig szemetebb dolog, mint jól samplingelni.