Amennyire hektikusan, olyan biztosan bővülő Új arcok-rovatunk legújabb szereplője a norvégiai Tromsö-ből érkezett tovább erősíteni a kiváló skandináv elektronikába vetett hitünket. Kohib azonban se a Knife, se a Röyksopp útját nem követi sokszínű elektronikában úszó Make Fire lemezén.
Kohib (aki nem összekeverendő a hasonló stílusban mozgó, de triphopot is beolvasztó cseh Khoibával) első nagylemeze az elmúlt egy évben széltében-hosszában bejárta az internetet legális és kevésbé legális formákban – így aki kicsit jobban figyel a másod- és harmadvonalban mozgó újoncokra, egészen biztos, hogy belefutott a Make Fire-be. Sokat segít a figyelemfelkeltésben, hogy a lemez az egyik legszebb minimalista borítóval bír, amivel az elmúlt időben találkoztam. Már ezért jár a pirospont: tanítani kéne, hogy még a zene agyondigitalizálódásának korában is legalább olyan fontos egy jó cover, mint amikor még lemezboltok polcairól letekintve kellett meghódítaniuk delejükkel a friss ritmusokra vágyó hallgatókat.
Mivel magáról az alkotóról viszonylag kevés konkrét információ érhető el azon kívül, hogy néhány Kings of Convenience-remix és fesztiválfellépés kreditjeivel szép lokális ismertséget szerzett, szorítkozzunk eddigi legfontosabb kiadványára – ez egyébként is beszédesebb, mint bármilyen sajtóanyag. A Make Fire ugyanis – bár egyetlen hibája, hogy beleesik az elsőre sokat markolás csapdájába – egy nagyszerű debütálás. Kohib nem tűnik egy kedvenc stílusánál leragadó producernél, és a törtütemekre épülő játékokat leszámítva szinte minden elektronikus zenei műfaj feltűnik legalább egy-egy téma erejéig. A nyitó Vulkana instrumentális-atmoszférikus downtempoja egy csöndes nyitás után belendül, és válik egyre szexibbé a háttérből feltörő sóhajszerű motívumoktól – viszont már az ezt követő Dogs Don’t Bite egészen más húron pendül. Ennek finom lelkű indie énekeseket idéző vokáltémái egy jóval poposabb képletben működnek, ahogy a lemez későbbi részében előkerülő My Command is potenciális rádiósláger lehetne, ha nem az undergroundban kóricálnánk. Ebben Dagny Norvoll Sandvik énekesnő egészen Robynt idéző témákat hoz a lassan világsztárrá avanzsáló énekesnő szintjét megütve, remélem, egy Röyksopp– vagy The Whitest Boy Alive-albumon feltűnik még, nagy lehetőség lenne számára.
Az említetteken felül egészen a minimaltechnoig kalandozik Oivind A. Sjavoll első nagylemezén, amelyet bátran ajánlok minden olvasónknak – nem hibátlan, de nagyon sokat ígérő munka a Make Fire.
A legutóbbi Új arcokban:
Borító:
