Még májusban került a boltokba a Future Sound of London visszatekintő kiadványa, amin a ’90-es évek elejének jungle hangját idézik. A június már két teljesen új anyagot hozott: a Ladytron megpróbálta újra feltalálni az electro-popot, amit mérsékelt sikerrel abszolváltak, de legalább a régit nótát jól fújják; ellenben az indie rockernek mondott Zutons egy csak bólogatásra érdemes anyagot tett le az asztalra, ami szerencsére nem is indie album.
A Future Sound of London már a ’80-as évek vége óta ontja magából egyrészt a legkülönfélébb elektronikus zenéket, másrészt az aliasokat – a Wikipedia 27 nevet tulajdonít a duónak. Ez utóbbiakból és a ’90-es évek eleji jungle-ből kapunk egy csokorra valót a mostanában kiadott The Pulse EPs című albumon, ez ugyanis a négyrészes Pulse sorozaton megjelent és öt néven jegyzett 16 tracket idézi fel. A gyűjtemény szép, a borító gáz, az időutazás és korszellemidézés megvan, egytelen kérdésem, hogy van-e erre szükség egyáltalán. A cél mintha az lenne, hogy a formációt sztárstátuszba lövő Papua New Guinea előtti éveket vegyék elő a polcról, de vajon van ma ember, aki erre a kicsit száraz, iszonyatosan oldskool, ma már csak a Prodigy remixekben működő sample-ökkel operáló és súlyos kokainadagokkal táncolható számokra kíváncsi? Ha van, akkor az biztos nagyot flashel, és még azt is megbocsájtja, hogy a FSOL még a remastereléshez is lusta volt.
Ladytron – Ghosts
Talán nincs is olyan, akinek a Ladytron ne lopta volna be magát a szívébe a Destroy Everything You Touch eredetijével vagy a megszámlálhatatlan remix valamelyikével. A Witching Hour egy slágerrel és egy formába öntött hangzással olyan skatulyát húzott a csapatra, amitől nehéz szabadulni. Az új, Velcoifero névre keresztelt lemez címadása (jelentése “sebességet hozó”) azt sugallta, a Ladytron csapásirányt váltana, ha pedig tényleg ez volt a cél, nem jött össze. Ellenben aláhúzták, hogy ennek a fajta, retroba nyúló electro-popnak ők a királyai: az új album pont azt hozza sebességben és megszólalásban is, mint az elődje, a minőségi szint viszont sokkal stabilabb, és unalomba hajlás nélkül ugorja meg a lécet. A Black Car úgy nyit, ahogy azt tanítani kellene, és bolgár szövegével extra egzotikumot ad a lüktető dobok alá fújt tűzforró basszusbuborékoknak. Ez adja fel azt a labdát, amiből aztán egyik további szám sem üt ászt, de a Ghost dúdolászást követelő szövege, az I’m Not Scared feszített tempója, a Burning Up tánctérkompatibilis flowja mind pont úgy szólnak, ahogy kell, és ahogy csak egy Ladytron szám szól. A védjegyek, mint a lányok hangja, vagy az electro-clasht pózolás nélkül a tömegek elé dobó sound itt is megvannak, és szépen csillognak.
The Zutons – Harder and Harder
A Liverpoolban életre hívott The Zutons minden, csak nem liverpooli zenekar, bár a tagok a városokhoz kötött hangzás ellen ki is kelnek alkalomadtán, egy-egy interjúban. Ami azt illeti, nem hogy nem egy liverpooli banda, de bármilyen szempont szerint is próbálnánk meg belepasszintani a britek nagy indie világába, valahogy sehogy sem sikerül. Ott lüktet zenéjükben a szigetország beat láza, a dobok visszaadják a britpop groove-jait, de az énekben mintha jóval több tökösség, a gitárjukon meg eggyel több húr lenne, mint amit egy brit bandától megszokhattunk. Mintha Lennon tett volna egy amerikai körutat érintve az összes füstös kocsmát, majd ezt elújságolta volna egy dél-angol kikötőben a skás haverjainak. A most megjelent You Can Do Anything hozza az elvárt hangzást és szintet, hatalmasat robbantva az indító Harder and Harderrel, majd a legnagyobb változatosság mellett tartva ezt meg a teljes 50 perc alatt. Van táncolós szám, lassúzós szám, bólogatós szám, otthon dúdolászós szám, koncerten üvöltőzös szám, kis klubba és fesztivál nagyszínpadra való szám. Nem, nem esik szét a cucc, nagyon is egyben van. Ha pedig valaki nem ismerné fel egy számból, hogy Zutons-t hallgat, a néha felbukkanó szaxi és csaj ének alapján elégedetten bólinthat. Ez Zutons. És nagyon ott van.
Linkek: