A télvégi zseniális Carl Craig mixkiadvány után két szerzői albummal folytatja a !K7 az évet. A veteránokból álló Quiet Village és a Herbaliser új albuma is simán jó lehetett volna, de sajnos egyik sem az. Agresszív downtempo nosztalgia és bizonytalan útkeresés a Ninja Tune után.
A kilencvenes évek partikultúrájában meghatározó szereppel bíró chillout termeknek állít emléket a Quiet Village a bemutatkozó albumán. A formációt alkotó Joel Martin és Matt Edwards (utóbbit Radio Slave-ként ismerhetik a minimal/tech-house kedvelők) még a főiskolán ismerkedtek meg egymással több mint tizenöt évvel ezelőtt, és hosszú barátságuk végterméke a Silent Movie című kollekció, ami saját elmondásuk szerint a harminc-negyven évvel ezelőtti olasz és francia filmzenék világából ihletett downtempo album. A hangzása kicsit olyan, mintha a Kruder & Dorfmeister-éra továbbgondolása lenne, esetleg lehetséges alternatívája annak, hogy Marc Collin merre vihette volna tovább a Two For The Road-ot az ötlettelen befejezése helyett, de ezzel abba is lehet hagyni a fényezést, nem igazán van más pozitív tulajdonsága az albumnak.
Alapvetően az nem tetszik benne, hogy nagyon erősen próbálja megmondani, hogy mire gondoljak a hallgatása közben, és sokadikra már elég unalmas, hogy folyton ugyanazt a tengerpartot látom magam előtt ugyanazokkal a szereplőkkel, és ugyanazok a cselekmények történnek minden egyes esetben. Nem tud szárnyalni a fantáziám az ilyen sulykolós zenék hallatán, azt pedig végképp nem értem, hogy miért kellett még azokból a dalokból is downtempo-kompatibilis formát gyúrni, amik előzőleg bizonyították már a tánctéren a rátermettségüket. A Singing Sand még mindig az egyik kedvenc klubhimnuszom, és őrzöm azokat a Jazzanova Radio Show-kat, amiben a DJ-k rongyosra játszották, ezért értetlenül állok az előtt, hogy a lemezen miért egy ilyen rémunalmas ambient verziója hallható, és nem ez az egyetlen ilyen dal. Idősebb társaságban eltöltendő vasárnapi ebédekhez talán jól jön a Silent Movie, és kipróbálhatják azok a fiatalok, akiknek kimaradt az egész Kruder & Dorfmeister, G-Stone stb. dolog, de egyébként nem maradunk le semmiről. Hármas.
Quiet Village videóinterjú (making of)
Amikor a Herbaliser 2005-ben komolyan gondolta a Generals-t a Take London album előfutárának, majd kiderült, hogy a lemezen is csak akkor tudnak izgalmasak lenni, amikor éppen kémesdit játszanak, akkor egy pillanatra mindenki elgondolkodott azon, hogy van-e többé értelme annak a jellegzetesen Ninja Tune-os hiphopnak, amit a szóban forgó bandán kívül még megannyian képviseltek az évezredforduló után. Persze végül mindenki belátta, hogy nincs (igen, még DJ Vadim is), így ma már tényleg csak a menthetetlenül megöregedett sznob bölcsésztársaságok hallgatják ezeket a kilencvenes években még jónak számító, de mostanra csontig lerágott zenéket, a többiek pedig tovább léptek, vagy legalábbis próbálkoznak. Próbálkozik a Herbaliser is, sőt, meg is van az új koncepció a nehezen értelmezhető Same As It Never Was című lemez képében, amin a banda nem csak a rappereknek int búcsút, de a hangmintáknak is, és hangszereket ragadva bulizik úgy, mint eddig soha.
Örvendetes, hogy nem egy újabb Take Londont kaptunk, de akárhogy is hallgatom, a Same As It Never Was nem egy jó album. Nem azzal van baj, hogy van rajta egy majdnem állandónak tekinthető énekesnő, akinek a hangja nem túl meggyőző, sem, hogy talán túlzottan is lakodalmas az egész: ezek mind olyan dolgok, amik bőven beleférnek egy kiadványba. Az alapvető gond az, hogy a Same As It Never Was tucathangzását a Herbaliser semmi olyannal nem tudja feldobni, amire csak ők lennének képesek, így a hallgatónak tényleg végig olyan érzése lehet, mintha egy teljesen átlagos hiphop/funk válogatást hallgatna 2000-ből. Egyértelmű, hogy van benne boogie, és két sör után bármelyik koncerten leamortizálnánk a lábunkat a dalok hallatán, de otthon hiányérzetet kelt az emberben, hogy egyszerűen semmi eredeti elgondolás és játékosság nincs benne, ráadásul azok az apró poénok is hiányoznak, amikből eddig minden lemezre jutott. Persze biztosan lesznek, akik örülni fognak a nagy változásnak, de én nem szeretek ekkora léptekkel haladni: az új dolgok mellett jó lett volna azért valamit a régi Herbaliserből is hallani. Jó pillanatok: Amores Bongo, You’re Not All That, Blackwater Drive és Stranded On Earth. Hármas.
Herbaliser videóinterjú (making of)
Linkek: