Szeptember 30-án interkontinentális seregszemléjét tartja az A38-on az alternatív rock post-önmagától a sludge-doomig terjedő vonala. Egy este alatt lesz jelen két amerikai stílusközeli banda, a Pelican és Torche, amelyek mellé megkapjuk az egyértelmű magyar hangot a Pozvakowski személyében. Ennek apropóján nézzük meg, milyen albumokat tettek le az asztalra az említett zenekarok legutóbb. A kritika előtt stílushatározó szószedet is lesz, úgyhogy olvass tovább nyugodtan.
Aki lemaradt volna a rock, metal, és hasonló régimódian egyszerűen kifejezhető stílusoknál, azok már legalább két post-mindennel vannak hátrébb. Ezeknek a stílusoknak a post-rock, karcosabb esetben a post-metal néven való meghaladása nagyjából annyit takar, hogy nem hagyományos hangzások, hangszerelések kerültek a képbe, és különös módon pont a stadionrock zenekarok legmeghatározóbb eleme, a világot a tengelyéből kiénekelő frontember az, ami gyakran elkopott, helyette pedig jött elektronika, zúgós gitárgerjesztés, és egy rakás kísérletező megoldás. A post-rocknak viszont pont ez az éneknélküliség adja az egyik legerősebb proját, mert így tényleg nagyon nehezen határolható stíluselnevezések közé ez az ambient nyugalmától pillanatok alatt a legzaklatottabb kísérleti gitárzenébe átrobbanó zabigyerek. Azért kaotikus össze-vissza csörömpölésről nincs szó, dallamok vannak, rétegek vannak, utóbbiból általában elég sok, és ezek halmozása adja azt a végletekig telített hangzást, ami egy szélgép erejével tud a hangfalból süvíteni. (Visszatérve az elejére, a lemaradottak ez után vehetik sorra a gitárzene-utódok utód-utódjait, amelyekkel ma már egy plázát lehetne megtömni, ha mindegyik üzlet egy külön stíluscímke lenne, de most ebbe ne menjünk bele, és maradjunk a három kiszemelt zenekarnál.)
A fent taglalt lassútempós, egyszerre szépérzéseket és nyugtalan zörejeket a levesbe öntő, mondhatni tipikus post-rock egyik jeles képviselője a Pelican. Az amerikai négyesről már az is sokat elmond, hogy a stílus egyik második érás (ha mondjuk a Neurosis az első) pesztrájának tartott Isis kiadójánál laknak, és eddig megjelent három nagylemezük alapján máris a post-metal egyik mutogatnivaló példájaként használják a nevét. A legutóbbi, tavaly megjelent City Of Echoes alapján ez a címke teljes egészében meg is állja a helyét, bár legalább 50%-ban a stílus post-rock mivoltához nyúlik vissza a hangzás, és így nem lehet egyszerűen zúgással és zúzással felszerelt post-metalnak elkönyvelni. A nyitó Bliss In Concrete pont egy döngölősebb kezdés a pörgő lábdob és a fajsúlyos gitár miatt, de az utána következő címadó szám máris egy aranyos-kedves, csilingelős darab, ami már inkább idéz izlandi avantgárd gitárpopot, mint hörgő vikingeket, az esetlegesen bereccsentős részek ellenére is. Aztán a Winds With Hands akusztikus gitárja a nyugisabb végletet mutatja, míg a Dead Between The Walls doomja talán a legmélyebb szám. Ezekkel a határokkal a City Of Echoes megint egy példálózható post-rock album lett, ami ugyan kicsit sablonossá teszi, de ezt nevezhetjük éppenséggel iskolapéldának is.
A másik címszereplő amerikánus banda a Torche, ami már egészen más irányból hozza a rock-utángondolást, mint a Pelican. A zenekar 2005-ben alakult Miamiban, ahol a franc se tudja, mi visz rá bárkit is arra, hogy szörfözés és bikinispotting helyett beborult sludge metalt kezdjen faragni, de ezek a srácok valahogy mégis itt kötöttek ki. Ha pedig a sludge-ot kellene magyarázni, akkor legalább annyira jó példa erre a Torche, mint amennyire a post-rock esetében a Pelican volt. Központi elem a mélyre hangolt gitár, közben viszont a tempó a doom lassú vonatottságáról felkúszik egészen a hardcore darálásáig. Így végeredményben gyakran olyan, mintha egy óceánparti punk bandát lehangolnának két oktávval, és bekötnének nekik egy házromolásra kalibrált gitártorzítót. Az idén áprilisban megjelent Meanderthal többnyire hozza az előbb leírt formulát, ami első ránézésre a számok hosszán is meglátszik (a 13-ból nyolc van három perc alatt), de ez a punkos hajlás hallatszik ki az Across The Shields és a Healer vokáljából is. Aztán ellenpólusnak ott van például a Sandstorm, ami sebességben és gitártémákat tekintve már sokkal közelebb áll az amerikai southern rockhoz. Mindenképp többszöri fogyasztásra ajánlott anyag, úgyhogy feltétlen érdemes beszerezni és öt-hatszor végighallgatni az élő koncert előtt.
Végül, de nagyon nem utolsó sorban itt van a hazai gyöngyszem, a Pozvakowski, amelynek tagjai először 2000-ben nevezték magukat zenekarnak, és két évvel később már lehetett hallgatni a Sinus című albumot, és nagyot csettintve azt mondani, hogy “aztakurva, hát ezek magyarok?”. És bizony nagyon büszkék lehetünk rájuk, mert nem elég, hogy jó zenét csinálnak, de nemzetközi szinten is bőven megállják a helyüket bármelyik zajos-zúgós-gitáros összejövetelen. Az első két album ingyenes letölthető volt mindig is, ami jó promó és bemutatkozás, ehhez képest sokkal kevesebben vágják, mint kéne, hogy tavaly óta egy Microtron című harmadik album vásárlásával is lehet támogatni a zenekart. A Microtron nem megy sokkal előbbre annál, amit a Sinus és a Transistor megalapoztak, de a formulát hibátlanul hozza: szélesvásznú ambient képekre vetített, katarzisba torkolló feszültségesszencia minden egyes szám. A hangszerek minimalizmusa mellé ezúttal több elektronikus finomzörej társul, amitől véletlen sem lesz öncélú zaj a zenéből, csak teljesebb a kép. Aztán a végére a Slalom című trackben tör ki mindaz a visszafolytott lélegzet, ami a lemez során bennragadt, és leolvadnak a vezetékek az erősítőkben. Nem mondanám ez az album alapján, hogy látom a Pozvakowski ugrásszerű fejlődésének csúcsát, viszont nagyon szép összegzése ez az eddigeknek, és mostmár jöhet egy továbblépést is pedzegető következő anyag.
Linkek: