A Final Song ötletét Marcus Fink, a Get Physical kiadó menedzsere találta ki egy hűvös januári estén 2007-ben, azonban több mint két év kellett ahhoz, hogy ennek kézzel fogható eredménye legyen. Ő alapvetően úgy vélekedik (nem egyedül), hogy a zene meghatározza az identitásunkat, vagyis sokat elárul valakiről az, hogy milyen számokat szeret. Vagyis a zene különösen fontos mindenki életében: a különböző időszakainkban különböző féle stílusok, felvételek válnak kiemelt jelentőségűvé, és kísérnek minket végig, egészen a halálunkig. Marcus Fink ennél a pontnál feltette a kérdést tizenhárom világhírű elektronikus zenei DJ-nek: ha eljön az idő, és távozni kell, akkor mit szeretnénk, melyik zene szóljon utoljára? Az életünknek melyik pillanatát tartanánk annyira fontosnak, hogy az ahhoz kötött zenét akarjuk utoljára hallani a halálos ágyunkon?
Ahányféle elképzelés van a távozásról, legalább annyiféle felvétel található a lemezen. A Get Physicalt alapító DJ T. például úgy véli, hogy minél öregebb valaki, annál jobban kezd ismét a gyerekkori énjére hasonlítani, ezért ő egy kiskori kedvencét, Erik Satie 1. Gymnopédiéjét hallaná legszívesebben utoljára. Saját elmondása szerint a szülei annyiszor hallgatták ezt, amikor még kicsi volt, hogy minden másnál jobban megmaradt benne, és meghatározta a későbbi énjét. A francia zongorista 1884-es szerzeménye ugyan nem a legjobb, amit az élete során szerzett, de mindenképpen a legismertebb, és ezzel a melankolikus, kissé szomorkás nyitánnyal nem is indulhatna jobban a lemez, ami a továbbiakban érdekesebbnél érdekesebb fordulatokat vesz a szelektorok egyedi vallomásainak köszönhetően. Kevin Saunderson, a detroiti techno egyik feltalálója például azért választotta Cerrone-tól a Supernature-t, mert ez volt az első zene, amit élete első diszkólátogatásán hallott, és ezért úgy gondolja, hogy ez lenne a méltó a távozásra is. Szintén a gyökerekhez nyúlna vissza Ricardo Villalobos, a minimaltechno chilei nagykövete, aki az Inti Illimani nevű gypsy funk zenekartól választott egy dalt.
Erik Satie – Gymnopedie No. 1
Azonban nem mindenkinek a korai élmények a legfontosabbak az életében. Gilles Peterson legszívesebben a legjobb barátjától hallana egy számot (Rob Gallagher – Little One), míg DJ Storm pont, hogy azt a zenét választotta, ami sok mással egyetemben átsegítette őt a legjobb barátja elvesztésén (Photek – Modus Operandi). Mellettük pedig vannak, akik még egyáltalán nem gondolnak a halálra: Ewan Pearson, a mostani indie rock és pop zenekarok kedvenc producere Peggy Lee Is That All There Is?-ével azt mondja, hogy mindenki csak egy életet él, ezért a legjobb, ha kihasználunk minden lehetőséget, DJ Hell szerint pedig a buli a temetőben és a másvilágon is tart tovább – az érzést szerinte a Stranglers Golden Brown című felvétele adja vissza a leghitelesebben.
Persze nem kell mindenkivel egyetérteni, de a Final Song #01-nek nem is ez a lényege. Annak ellenére, hogy az elmúlásról szól, mégsem egy szomorú válogatás, ráadásul rossz szám nincsen rajta. A sorrendje van annyira jó, hogy ne tűnjön kényelmetlennek, ha egy klasszikus diszkó zenét a Radiohead káoszrockja követ, vagy Mark Pritchard kozmikus technója (Link – Amenity) jön egy népzene után. S nyilvánvalóan vannak, akiknek a kiadvány alapkérdése nem egyeztethető össze semmilyen zenével, mert ennél találnak fontosabb dolgokat az életében, amikkel a végső számadáskor foglalkozni kell, de ettől függetlenül egy ízléses és jól összerakott válogatás a Final Song #01, ami sok más társával ellentétben elgondolkodtat, és ezért sokszor vissza lehet térni hozzá.
Linkek: