Kezdem ott, hogy ez alkalommal a meghirdetett kezdésnek megfelelően, pontosan érkeztem, így nem is csúsztam le az első előzenekarról, a holland Kill Ferelliről, ami a felhasználóbarátnak cseppet sem tekinthető, fél nyolcas időpontban robbant a színpadra. A számomra eddig teljesen ismeretlen zenekar dögös-csajos punk-rockban utazik, a megjegyezhetetlen nevű Kelly Kockelkorennel a frontlányi pozícióban, akinek a színpadi jelenléte leginkább Juliette Lewis-ra emlékeztetett. Pontosan azt a dögöt és koszt tették bele a produkcióba, ami Anneke fellépéseiből mindig is hiányzott. Kelly persze nem Anneke, és szerencsére nem is akar Anneke lenni, csupán annyi a közös bennük, hogy nők és énekelnek, de teljesen másban utaznak. Kelly, ahogyan a Kill Ferelli honlapja is találóan megjegyzi, igazi rockbitch. A rövid program ennek megfelelően rendkívül szórakoztatóra, de sokkal kevésbé emlékezetesre sikerült, mégis van egy olyan érzésem, hogy hallani fogunk még róluk.

Másodikként az instrumentális posztrock, progresszív rock kategóriákkal definiálható, német Frames alapozott. A srácok rendkívül kevés kommunikációval, de annál nagyobb átéléssel játszották kissé eklektikus, hangsúlyos billentyűtémákkal színezett zenéjüket, amibe még a négykezes “zongorázás” is belefért. A végére egészen kellemes révületbe ájultam, amiből egy masszív záródarabbal, majd egy kellemes, billentyűs outróval rántottak ki.

Aztán persze eljött a várt pillanat, és némi füsttel együtt megérkezett a friss szólóanyagával turnézó Anneke és zenekara is. A 2012-es album Everything Is Changing címmel jelent meg, és valóban, Anneke körül megint változóban van minden, kivéve persze hangjának és személyiségének varázsát. A the Gatheringből való kiválása után először Agua de Annique néven próbálkozott, de mára a zenekar tagsága többször is teljesen kicserélődött, csak férje, a dobos Rob Snijders maradt mellette. A gyakori tagcserék után talán Anneke is célszerűbbnek találta, ha saját nevére redukálja szólóprojektje elnevezését, és legutóbbi albumát már így jelentette meg. Az Everything Is Changing elsőre, sőt második hallgatásra is egy szerethető, de nem igazán fajsúlyos darabnak tűnt, valahogy mégis elérte azt, amit az eddigi szólópróbálkozások nem: beleragadt a fejembe, lassan kitárultak mélységei és színei, az élő produkció pedig csak felerősítette ezeket a pozitív érzéseket.

A valós időtartamát tekintve rövid, de annál tartalmasabb koncert érthető módon az új lemezre fókuszált, a lendületesen induló program elején elhangzott a Feel Alive, a My Boy és a Take Me Home hármas. Az új zenészek derekasan teljesítettek a viszonylag rövid közös turnérutin ellenére is, vitte őket az Annekéből áradó energia. Színpadon ezek a visszafogott dalok is élettel és súllyal teltek meg. Az Agua de Annique időkbe repített vissza a “korszak” kétségtelenül legmaradandóbb dala, a Beautiful One, amihez először akasztott a nyakába gitárt az este folyamán, széles mosollyal villantva az új hangszeren egy őt ábrázoló festést.

A tempó egy pillanatra sem lankadt, még akkor sem, amikor szétesett a mikrofon, és csak a szigszalag segített. Néhány új dal között aztán elhangzott egy feldolgozás, az izgalmasan lüktető Down So Low (a Chocolate Genius-től), amiben Anneke bebizonyította, hogy az igényes blues és r’n’b sem áll távol tőle, majd megidézte a beindulós Hyperdrive-ot is Devin Townsendtől. A második felvonásban előkerült a the Gathering emléke is, egy Saturnine (valamint később az Even The Spirits Are Afraid) átgondolásban, és ennél a pontnál kell megjegyeznem, hogy Anneke mindig kreatívan nyúl a dalokhoz, szinte soha nem ad elő egy dalt pontosan ugyanúgy. Én itt már odáig voltam, ő viszont még tudta fokozni, ebben pedig segítségére volt Kelly a Kill Ferelliből, együtt énekelték a Stayt óriási összhangban. A dalok közt persze nem maradt el a bájos “köszönömözés” és a gyermeki rajongást idéző szenvedéllyel a művésznőn csüngő bő harmincas arcokkal való pacsizás sem.

Két ráadásblokk zárta az estét, és végül nem marad más, csak az a legendás örök mosoly, ami ebből a törékeny nőből árad, akinek még a legblődebb közhelyeket is elhiszem.

A fotók nem a Club 202-es koncerten készültek. Forrás a hivatalos honlap.