A Lotus Plaza esetében kicsit bonyolultabb a helyzet, mintsem szimplán a 2007-es albumával berobbanó Deerhunter side-projektjének nevezzük. Aki nagyjából ismeri a Bradford Cox vezette zenekart, az tudja, hogy az Atlas Sound és az itt legérdekesebb Lotus Plaza gyakorlatilag a kezdetektől fogva az anyazenekarral párhuzamosan létező entitások: az évek során megjelenő lemezek alapján pedig inkább beszélhetünk a három cím alkotta kollektíváról, mintsem teljesen autonóm világokról. A mitikus folk-rock Deerhunter mellett Cox egyszemélyes Atlas Soundja érezhetően inkább a kísérletezésről szólt, egy lágyabb, slágermentes mikrouniverzumot kreált önmaga számára. Az anyazenekar gitárosa, Lockett Pundt a Lotus Plaza második nagylemezén pedig a tézis-antitézis oldal másik oldalára került: a Spooky Action of a Distance hamisítatlan shoegazer rockzene a 80-as és 90-es évek fordulójáról.

Annak minden előnyével és hátrányával. A Spooky Action… nem annyira kaotikus és elszállt, mint elődei (főleg a My Bloody Valentine anyagaira gondolok itt), sokkal inkább hallgatható és dalközpontú, mint bármi, ami a fent említett kollektíva hangszereiből valaha előcsaltak. Még úgy is, hogy a legutóbbi Deerhunter nagylemez már pedzegette ezt a vonalat. Mindenesetre Pundt-nak sikerült a társaságból az eddigi legfogyaszthatóbb lemezt bemutatnia (ami különösen vicces annak fényében, hogy ő a Deerhunter leginkább visszahúzódó, tipikus csendestárs-tagja), bár még így is távol a mainstream.

A Strangers vagy a Dusty Rhodes finom és harmonikus hangulatával, egyszerű és ugyanakkor koszos gitártémáival kijelölik a fő útvonalat, melybe ugyanakkor befér egy-egy kitekintés, mint a Jet Out of the Tundra némiképp Joy Division-idéző nyitása, vagy a refrénjében már-már stadionrockos Monoliths nagyra törése. Egyszerű (néha talán túl egyszerű) rocklemez a második Lotus Plaza album, egy jó adag shoegaze-emlékkel a háttérben, és épp annyi dalszerzői zsenialitással megfűszerezve, amitől nem válik bántóan unalmassá egy idő után a játék. (Négyes.)

Lotus Plaza – Jet Out Of The Tundra @ Pitchfork Music Festival 2012

Amikor a 2000-es közepén megismertük a Grizzly Beart, biztos nem csak nekem adott csavart a banda értelmezésében a kiadójuk státusza. A minden idők legkultikusabb elektronikus anyagait gondozó Warp Records állt akkor (sőt, áll most is!) a 2000-es évek indie hullámából jó ütemben felbukó kvartett mögé, amivel élből elszeparálták magukat az idővel multinacionális cégekhez szerződő (és nem ritkán ott el is bukó) társaiktól. Ez ugyanakkor nem jelentette azt, hogy a Grizzly Bear zenéjében markáns elektronikus jegyek tűntek volna fel idővel: Edward Droste és társai nagyjából a kezdetek óta kitartanak ama zenei világ mellett, amivel sokan megbarátkoztak a második, kiugrást jelentő 2006-os Yellow House idején.

Aminek hangzásvilága stabil alapot jelentő centrum maradt az azóta eltelt évek alatt is. Persze az úgymond “folkos hangulatok” (évről évre azt érzem, hogy hozzá kell tennem: akármit is jelentsen ez) és az olykor hajmeresztő elektronikus betétek hangsúlyainak ügyes játékával mindig megkavarták az alapvető képletet, és így izgalmas maradt ez a rockzene évről-évre, lemezről lemezre, sőt, olykor még magukon túlmutató remixek és vendégénekesek (mint Michael McDonald) is segítettek elhitetni, hogy a Grizzly Bear egy igazán sokra hivatott zenekar. A hasonszőrű Arcade Fire tavalyelőtti, nemcsak műfaján túlmutatóan sikeres, de legalább annyira jó nagylemeze ugyanakkor megmutatta, hogy ebben a sokszor elvontnak csúfolt világban is lehet évtizedes slágereket írni anélkül, hogy a rosszmájú ellentábor a Coldplayt és más pszeudo-intelligens rockzenekarokat emlegesse. Pont úgy, ahogy a legutóbbi, egyébként nem kevésbé korrekt Veckatimest esetén tette.

Ha nem is lép az említett társbanda nyomdokába nagyságban, a Grizzly Bear eddigi legjobb lemezét hallgathatja az ember, ha szán időt a Shieldsre. Márpedig időt kell rá szánni, mert ugyan a sláger-faktor itt is ezen album esetén a legerősebb, a fősodor mégis elbódítja a hallgatót, aki a kábulatból kitörve néha azt veszi észre, hogy lement az album kétharmada, és mégsem hallott igazából semmit, amiben meg lehetne kapaszkodni. Aztán néhány hallgatás után egyértelművé válnak ezek a pontok: a két 2011-ben felvett szám, a Sleeping Ute és a fantasztikus Yet Again az utóbbi őrületbe fúlását leszámítva igazi fülberagadó rockhimnuszok, de a b-oldalon a Gun-Shy szégyenlőssége, vagy a Half Gate dühös paripaként előtörő refrénje is igazán emlékezetes pontja a Shieldsnek. A Grizzly Bear már rég túl van azon, hogy a hangszeres munkát és a hangzást dicsérjem: Droste és basszusgitáros Chris Taylor kettőse valószínűleg az indie rockzene egyik aktuális csúcspárosa, úgy kreativitásban, mint technikában. Talán csak az a fajta karizmatikusság hiányzik ebből a zenekarból, amit a Terry Gilliammel haverkodó és kiváló promo-fogásokkal operáló Arcade Fire már magáénak tudhat. Amint az meglesz, a Grizzly Bear is elindul a legendává válás útján. (Négyötöd.)

Grizzly Bear – Yet Again