A Warp kísérleti rockzenekara két évvel a második nagylemeze után ismét feltalálta önmagát, és ezúttal lenyűgözőbbek mindennél. A Church With No Magic az a fajta kiadvány, ami rengeteg kiaknázandó lehetőséget vet fel a jövőt illetően, méghozzá olyan kiszámíthatatlansággal, hogy igazából a PVT simán feltalálhatja önmagát bármikor újra és újra.
Vannak lemezek, amik azért készülnek, hogy száműzzék a csendet, és vannak lemezek, amik azért, hogy száműzzenek minden mást. Az utóbbiak felé nagy tiszteletet és mély alázatot kell tanúsítani: meg kell engedni nekik, hogy eltöröljék világunk lényegi elemeit, hogy aztán felépítsék a sajátjukat, vállalva azt a kellemes kockázatot, hogy utána sokáig, vagy többé már semmire nem fogunk úgy tekinteni, mint régen. Az ilyen lemezek borzasztóan erősek, mondhatni karakterformálóak, ezért nem csak arra van szükség, hogy minden feltételt megteremtsünk szónikus hipnotizálásunkhoz, hanem rendelkezni kell egyfajta rugalmassággal is valóságérzékelés tekintetében.
A Sydneyből induló, de mára Londonban székelő PVT (korábban Pivot) triójának legújabb, Church With No Magic című albuma tipikusan az a hanganyag, ami átfolyik az emberen, ha nem figyel oda rá. Retrofuturista hangzású, éteri kakofóniába vesző szintetizátorok flörtölnek otrombán hangos és visszhangzó dobokkal, amit olykor kórusszerű férfi ének támogat, és az egész rettentő szürreálisan rúgja fel mind a matekrock, mind az intelligens tánczene konvencióit. Nincsenek kapaszkodók a lemezen, a számok kontextusukból kiragadva vajmi keveset sem érnek, így ha csak arra futja tőlünk, hogy elszóljon a háttérben a gyűjtemény, akkor igen nehéz lesz bármi szerethetőt találni benne.
Amennyiben viszont képesek vagyunk kizárni mindent magunk körül, és hagyjuk, hogy a zene legyen mindennek az alfája és omegája, akkor egyből értelmet nyer a Church With No Magic. Már a másfél percnél alig hosszabb intró olyan intenzív hullámokban tölti a fejünkbe szintetizátor-impulzusait, hogy jó eséllyel örökre belénk égnek (nem csoda: az a Yamaha CS-80 gerjeszti őket, amivel Vangelis is életet adott a Blade Runner felejthetetlen zenéjének), a Light Up Bright Firesben pedig aztán végképp elszabadul minden. Érdekes megfigyelni, hogy a refrének előtti dobszólók mély-magas váltásai mennyire hasonlítanak Squarepusher zajesztétikájára – például, amivel a Greenways Trajectoryt zárja – vagy hogy az elektronika a dalszöveg változását mennyire jól kíséri zajos-fülsimogató végleteivel.
Többnyire az volt a bajom a zenekar ezt megelőző, 2008-as O Soundtrack My Heart albumával, hogy egy olyan világot akart felépíteni, ami pár részlettől eltekintve teljességgel érdektelen volt. Ezúttal megcserélődtek az arányok: Richard Pike mikrofonragadása az egyik legjobb húzásnak bizonyul, amivel a PVT megújíthatta önmagát, ráadásul képes többféle maszkot is magára ölteni. Az ipari gótikába öltöztetett Crimson Swanban például úgy énekel, mintha maga Peter Murphy (Bauhaus) állna az elhagyatott raktárépület holdfénnyel megvilágított csarnokának közepén, a Quick Mile felét elhagyva pedig nem csoda, ha egy megférfiasodott Thom Yorke jelenlétét érezzük.
Mégis, az a legerősebb tulajdonsága ennek az albumnak, hogy vokál nélkül is elviszi bármelyik szekciója önmagában a hátán gond nélkül. Az elektronikán kívül minden mást nélkülöző Waves & Radiation rémálomszerű képei épp annyira hatásosak, mint más felvételekben az instrumentális részek, miközben minden másodpercben úgy érezni az 1970-es évek progresszív rockjának 2200-ba elvágyódó tudományos hangulatát és a múlt század elejei romantikus magányt, hogy legszívesebben soha nem akarnánk visszatérni a két idősík közé.